Niall - Sleeping with the light on

Sziasztok!

Ahogy ígértük, itt az újabb különkiadás - ezúttal Niall szemszögéből. Hihetetlen, hogy már 51-en vagytok, rettentő hálásak vagyunk nektek, és nagyon boldogok vagyunk, hogy ilyen sokan szeretitek a történetet. 

Roppantul kíváncsiak vagyunk, hogy tetszett nektek Niall szemszöge, mi a véleményetek róla? Ne fogjátok vissza magatokat! :)

Imádunk titeket, jó szórakozást!

Alig észrevehető mozdulattal húztam össze magamon a kabátomat. Egyik kezemmel megigazítottam a fejemen pihenő golfsapkámat, és igyekeztem minél jobban a homlokomra húzni. Ugyan az egyik testőröm egy méterre lemaradva tőlem követett, mégis meg akartam tenni mindent annak érdekében, hogy ne ismerjenek fel a rajongók. Máskor nagyon szívélyesen el tudtam velük beszélgetni, egy közös kép sem jelentett akadályt, de most siettem – nem értem rá velük foglalkozni.

Szinte nesztelen léptekkel fordultam be a Grosvenor Streeten. Az utca végén lévő Starbucks logója már messziről látszott, és pechemre úgy tűnt, elég forgalmas hellyé vált ezekben a délelőtti órákban.

Csak nem tartanak majd fel, gondoltam magamban. Persze már hozzászoktam, hogy bárhová megyek, tini lányok tömkelege követi minden léptemet. Különösebben nem zavart, mert többnyire kedvesek voltak, és jól esett az irántuk feltüntetett szeretetük, ám időnként túl messzire is el tudtak menni, bár ez ritkábban fordult csak elő.

Majdnem elértem a kávézót. Mielőtt bementem volna az ajtó, hátrafordultam, és intettem a testőrnek, hogy legyen résen, biztos, ami biztos. Jól is tettem, ugyanis alig értem el a pulthoz, amikor tipikus lányos visongásokra lettem figyelmes.

- Két tejeskávét, legyen szíves! – adtam le a rendelésemet a kiszolgáló srácnak, aki szintén felismert, de csak mosolyogva bólintott, majd végezte is a dolgát. Bizonyára tudta, hogy lesz így is elég bajom a mögöttem tolongó fanokkal.

Lassan megfordultam, s megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy Jon biztosítja a kellő távolságot köztem és a lányok között. Legalább nyolc rajongó gyűlt körénk. A nagy részük a szája elé kapta a kezét, vagy éppen sírva fakadt örömében, a maradék pedig csak szótlanul, tágra nyílt szemmel meredt rám. Tipikus reakciók, bár be kellett vallanom, ennyi év után is jól estek. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen hatással leszek egy lányra is. Hát még ennyire!

- Sziasztok! – köszöntem nekik, elővéve leglazább mosolyomat. Egyikük sem tűnt túl vadócnak, így reméltem, hogy egy-egy közös kép után az utamra engednek majd. Szerencsére így is történt, és miután Jon lőtt rólunk egy csoportképet a kávézó közepén, először visongva megölelgettek engem, majd távoztak a Starbucksból – bár ez utóbbi igen nehezükre esett, amennyire láttam rajtuk.

- Hé, velem is készítesz egy közös képet? – hallottam egy női hangot a bejárat felől. Mikor odanéztem, megkönnyebbült mosoly ült ki az arcomra.

- Holly, szia! – üdvözöltem az előttem álló régi ismerőst. Bár vajon mennyire lehet a régi ismerős szóval helyettesíteni az exbarátnőt?

- Niall, de örülök! – tárta szét a karjait, mire elé léptem, és szorosan átöleltem. Jó ideje nem találkoztunk már, de azóta nem változott túl sokat. A haja ugyanolyan szőke maradt, bár kicsit talán világosabb lett, állandóan ragyogó mosolya is kiült az arcára, amit egykoron úgy szerettem benne.

- Én is! Már megrendeltem a kávédat – mutattam a pultra, ahol már két papírpohárba téve gőzölögtek a forró italok.

- Tündér vagy! – nevetett fel Holly, majd amíg én fizettem, helyet keresett magunknak egy kevésbé szembetűnő asztalnál. – Mi járatban errefelé? Azt hittem, már sosem jössz Londonba! – kezdett bele a beszélgetésbe, s közben eligazította magán enyhén kivágott, fekete felsőjét. Ami a dekoltázsát illette, nem sokat hagyott a fantáziára…

- A srácokkal lazítunk kicsit a gyors hajrá előtt, aztán egy rövid időre kivonjuk magunkat a forgalomból – magyaráztam neki, felpillantva zöld szemeibe, melyek most meglepettséget tükröztek.

- Visszavonultok? – ámult el teljesen, de én azonnal megráztam a fejemet.

- Nem. Pihenőre megyünk.

Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet ez a találkozás vele? Mondjuk, ő ragaszkodott hozzá. Ha pedig úgyis itt vagyok, Londonba, miért ne bólintottam volna rá?

Az igazat megvallva, a múlton és a zenén kívül nem akadt túlságosan sok közös témánk, így finoman ugyan, de hamarosan közöltem vele, hogy ideje lenne mennem.

- Kár! De majd hívsz? Itt az új számom! – nyújtott át egy kis cetlit az asztal fölött, miközben ezer wattos mosollyal arcán rám pillantott.

- Hogyne! – hazudtam. Valójában nem volt sok kedvem ahhoz, hogy újra lássam őt. A mostani beszélgetésünk alatt is csak azt bizonyította, hogy már nem egy érdekes személyiség, vagy legalábbis, nekem nem tűnt annak. Bár benne van a pakliban, hogy jómagam is sokat változtam. Mindenesetre, nem firtattam a további okokat – elköszöntem Hollytól, s Jonnal az oldalamon kisiettem a kávézóból.

- Hívd a kocsit! – motyogtam neki, mire bólintott, elővette a telefonját, s ez azt eredményezte, hogy egy fél percen belül leparkolt előttünk a járdára egy sötétített ablaküvegű kisbusz. Villámsebességgel pattantunk be, mielőtt bárki kiszúrhatott volna minket.

- A szállodába? – kérdezte a sofőr, miközben elindult.

- Igen.

Viszonylag hamar visszaértünk az ideiglenes lakóhelyünkül szolgáló hotelba. Jon segítségével észrevétlenül bejutottam az épületbe, s elkérve a szobakulcsomat a recepcióról, egyenesen a lifthez mentem, amely a legfelső szintre vitt.

Éppen csak kiléptem a felvonóból, amikor majdnem beleütköztem egy felém siető, maga elé bambuló lányba. Azonnal félreálltam, hogy utat engedjek neki, s ő látva maga előtt a mozgást, feleszmélt kábultságából.

- Ó, bocsi! – kért elnézést zavart mosolyra húzva enyhén telt ajkait. Nem volt kimondottan szép lány, de dekoratív annál inkább. Azt pedig, hogy a felismerésem láttán nem tört ki belőle a visongás, arra alapoztam, bizonyára Louis ideiglenes „testi támasza” lehetett.

- Semmi gond! – vigyorogtam vissza rá, utána tovább indultam. Ám mielőtt a szobámba mentem volna, bekopogtam Tommo ajtaján. Fél percet sem kellett várnom, már nyílt is az ajtaja:

- Azt ne mondd, hogy itt hagytál valamit, mert akkor… Ó, helló, Niall! – amint észrevett, rögtön elmosolyodott.

- Mást vártál? – kérdeztem tőle nevetve, mire kitárta előttem a szobaajtót, hogy menjek beljebb.

- Egy hosszabb hajú, csinosabb lábú szöszire számítottam, de bevallom, örülök, hogy te jöttél helyette. – Sietve magára kapott egy pulóvert, és az előszobai tükörhöz lépett, hogy megigazítsa szerteszét álló haját. Igen, pontosan így néz ki valaki, aki most kelt ki az ágyból egy alapos hancúrozás után.

- A többiek? – érdeklődtem tőle, figyelmen kívül hagyva iménti beszólását.

- Liam Sophiával, Harry pedig már Bennél van – válaszolta, de közben egyszer se vette volna le a szemét tükörképéről.

- Mi mikor indulunk? – kérdeztem, s közben levetettem magamat az egyik fotelba.

- Ötletem sincs – vonta meg a vállát. – Egy óra múlva? Majd bekopogok, ha kész vagyok! – ajánlotta, én pedig bólintva álltam fel ismét.

- Jó, de nem muszáj ám kopognod. Én nem bújtatok szőke csinibabákat a lakosztályomba, mint egyesek! – grimaszoltam neki, mire elvigyorodott, és felmutatta nekem a középső ujját.

Nevetve léptem ki az ajtaján, s mentem át a szemben lévő szobába, mely kizárólag az enyém volt. Valójában meg is látszott: gumicukros zacskók, golflabdák, üres üdítősüvegek hevertek a padlón mindenfelé. Ezt ráérek később eltakarítani, gondoltam. Most amúgy sem lenne időm rá.

Első dolgom a fürdőszobába vezetett, ahol a kabin alá állva vettem egy forró és alapos zuhanyt. Teljesen felfrissülve léptem ki onnan, s a szekrényből kikapva a legfelül lévő ruhákat, felöltöztem. Nem fordítottam túl nagy gondot erre az esti buliba készülésre, mert nem láttam értelmét. A lazaság híve voltam, ami az öltözködést illette.

- Kész vagy, haver? – lépett be Lou az ajtómon, s látva teljes „harci szerelésemet”, elégedetten bólintott. – Akkor nyomás bulizni! – vigyorodott el totál lelkesen, majd elindult kifelé a folyosóra, én pedig követtem.

Lou mellett slattyogtam le a kocsihoz, miközben elmajszoltam egy csokit. Louis hitetlenkedve röhögött rajtam, én pedig értetlenül meredtem rá.

-          Most mi van? Éhes vagyok!

Louis a fejét rázva vihogott, aztán már ott is álltunk a kocsi mellett. Liam ült a volán mögött, mellette a barátnője, én pedig rájuk mosolyogtam, bár kissé szomorkásan. Vágytam volna már én is arra, hogy ott legyen velem egy lány, aki úgy szeret, ahogy vagyok, akivel megoszthatom a csokimat, mert nem kényeskedik és nyavalyog, hogy mi van, ha elhízik, aki legalább olyan hangosan nevet, mint én... Persze jelentkezők biztosan akadtak volna, hogy túl távolra ne gondoljak, ott volt például Holly, de nem vagyok a felmelegített kapcsolatok híve. És különben is… Mintha egy idegennel beszélgettem volna. Valaki újra vágytam. De így, hogy az egész világ ismert, a nagy része pedig vagy bálványozott, vagy ki nem állhatott, nem volt túlságosan egyszerű.

Nagyot sóhajtottam, és elhessegettem inkább ezeket a gondolatokat. Gyorsan betömtem a csoki maradékát, mert Liam ki nem állhatta, ha az autójában eszem, aztán bepattantam hátra. Liam hátrafordulva Louis-ra és rám vigyorgott.

-          Ott lesz a buliban Nadine és Walsy – mindössze ennyit mondott, aztán már indított is.

-          Ja, az a két csaj, akik megmentették Louis seggét? – kérdeztem közömbösen, de nagyon is jól emlékeztem rájuk. Főleg Nadine-ra.

Eleve tiszteletreméltónak tartottam, hogy nem dobta fel Louis-t már az első alkalommal a médiánál, és furcsa módon nagyon tetszett, hogy fogalma sem volt róla először, hogy kit talált meg. Sem ő, sem Walsy nem viselkedett velünk őrült rajongó módjára, és ez imponált. És hát mi tagadás, nagyon jót beszélgettünk Nadine-nal, és ahogy lerendezte Lou-t, akivel mi nem bírtunk mostanában… De persze nincsen abban semmi, ha jól eldumálok egy csajjal. Louis-ra vigyorogtam.

-          Marha vicces! – húzta a száját, én pedig jól kiröhögtem, de csak azért, hogy eltereljem a figyelmet saját magamról.

Észrevettem, hogy Liam a visszapillantóból figyel minket vigyorogva, mire beintettem neki, ezen pedig mindannyian felröhögtünk.

Ben házába érve egyből bevonultam a konyhába – az a csoki nem volt elég semmire –, és örömmel láttam, hogy egy csomó szendvics vár a vendégekre, elsősorban nyilván rám. Be is burkoltam kettőt a sonkásak közül, és máris jobban éreztem magam, de egy kicsit ideges voltam, nem is értettem, miért. Lehúztam egy felest, pedig nem igazán díjaztam az alkohollal történő feszültségoldást. De most bejött. 

Még nagyban nyammogtam, amikor megjelent Nadine, én pedig éreztem, hogy megremeg a gyomrom. De tutira a feles miatt. Fülig ért a szája, én pedig önkéntelenül visszamosolyogtam, valahogy mindig, amikor megláttam, jókedvem lett, és rajta is azt láttam, hogy rögtön felvidul, amikor meglát. Nagyon csinos volt a kék ruhájában, én pedig önkéntelenül a mellére lestem, aztán elvörösödve korholtam magam, amiért ilyen bunkó vagyok, de hát kellemes volt a látvány finoman szólva, vonzotta a tekintetem a formája és a mérete, és azzal nyugtattam magam, hogyha észre is vette a szemem kalandozását, akkor remélhetőleg csak bóknak veszi majd a dolgot.

Kellemesen éreztem magam a társaságában, megnevettettem, de ő is engem. Egészen másképp viszonyultam a bulihoz. Hamarosan csatlakoztunk a többiekhez, és ahogy az a Bennél tartott házibulikon lenni szokott, fogyott a pia rendesen. Én sem fogtam vissza magam, de nem rúgtam be, csak jókedvűre és felszabadultra ittam magam. Általában csak Liam, Louis és Harry társaságában tudok teljesen önmagam lenni, egyébként kedves és vicces vagyok ugyan mindenkivel, de én is érzem magam körül a falat, amit nem könnyű lebontani. Az alkohol ebben viszont segít. Még táncoltunk is, és jót mosolyogtam Nadine-on, aki azt állította, hogy nem tud táncolni, de valójában nagyon is jól mutatott közben. Az igazi bénaság én voltam.

Kicsit elálmosodtam a piától, úgyhogy ledőltem Ben egyik kanapéjára, és felbontottam egy zacskó chipset. Amikor Nadine felbukkant valahonnan, mosolyogva hívtam, az alkohol tényleg felszabadított, mert egyáltalán nem bántam, hogy épp ő talált meg, sőt. Együtt faltuk a chipset nagy egyetértésben, és megleptem saját magam is. Utáltam, ha valaki beleevett az én kajámba, és ahogy megtudtam, Nadine is ugyanígy volt vele, de valahogy egymással szívesen megosztottuk.

Nem tudom, mi ütött belém, de nemsokára már Nadine combján feküdtem. Legutóbb kb. ötévesen hajtottam így az anyukám ölébe a fejem, úgyhogy szokatlan volt a dolog, de nagyon jó, vágytam már az efféle gyengédségre. Nem tudtam, hogy vajon ez Nadine-ból mit vált ki, de abban a pillanatban túl önző voltam, hogy ezzel törődjek. Locsogtam mindenféléről, ő pedig elkezdte simogatni a hajam. Ha az ölében feküdni jó volt, ez valami mesésnek bizonyult. Csak most, amikor megkaptam, jöttem rá, hogy mennyire hiányzott a gyengédség és a törődés, amit csak egy nő adhat meg. Lehunytam a szemem, és halkan felsóhajtottam. Annyira jó volt, hogy észre sem vettem, hogy elbóbiskoltam.

Mikor órákkal később felriadtam, már hajnalodott, a nappali félhomályában láttam a káosz körvonalait. Ahogy magamra eszméltem, észrevettem, hogy Nadine combján pihenek még mindig, és átölelve tartom a derekát, mintha valami plüssmaciját szorongató gyerek lennék. De egy gyereknek biztos nem ilyen szűkös a nadrágja… 

Elpirultam, és hirtelen irtó kellemetlenül éreztem magam. Mi van, ha Nadine felriadt az éjjel, és észrevette, hogy hozzábújok? Mi van, ha a gatyám állapotát is látta? Égő füllel eresztettem el a derekát, és meglepett, milyen kelletlenséget keltett bennem, hogy elhúzódtam. Ahogy felálltam a kanapéról, Nadine nagyot sóhajtva feküdt el a fekhely teljes hosszában, és összegömbölyödött. Önkéntelenül elmosolyodtam, azután odalopóztam a nappali egyik szekrényéhez, úgy rémlett, Ben ott tartja a pokrócokat, és nem is kellett csalódnom. Előhúztam egyet, aztán óvatosan Nadine-ra terítettem. Persze épp ekkor nyújtotta ki a lábát, ami így előbukkant a pokróc alól. Felsóhajtottam, aztán úgy döntöttem, leveszem a cipőjét. Lassan húztam le a lábfejéről, és elmosolyodtam. Hogy lehet valakinek ilyen apró lába? Mint egy babának. És mégis hogy lehet ilyen cipőben létezni? Ezeken morfondíroztam, miközben megszemléltem a kicsi magassarkút, aztán letettem a kanapé elé mindkettőt. Utána eligazgattam a pokrócot Nadine-on, hogy a lábfejét is befedje.

Elnéztem az arcát egy ideig, láttam, ahogy telt ajka halvány mosolyba fut. Vajon miről álmodhatott? Elmosolyodtam, már emeltem a kezem, hogy az egyik vörös tincsét félretűrjem, ami az arcába hullott, de aztán észbe kaptam, és inkább kiviharzottam a konyhába, és lefojtsam valami kajával a furcsa érzéseimet.