20. Walsy - Szeretlek is, meg nem is

Csodálatosan szép napot Nektek, drága Olvasók! :)

Péntek van, így meghoztuk a legújabb fejezetet, ami egy komplett Walsy-szemszög.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a véleményetekre, így kérünk, ne tartsátok magatokban! Hiszen hihetetlenül jól esik a támogatásotok, ahogyan az is, hogy már 82 (!) rendszeres látogatóval büszkélkedhetünk. Talán mondanom sem kell, hogy 100 követőnél újabb meglepetéssel készülünk nektek, ám az még titok, mit is takar ez valójában. 

Rövid kis bevezetőmet köszönettel zárnám, mint általában, elvégre nem győzzük hangsúlyozni, mennyire imádunk titeket, amiért látogatjátok a blogot, feliratkoztok, illetve néhányan hozzászólást is hagytok magatok után. A következő fejezethez jó olvasást kívánunk!

All the love: Lyanna és Gin 

***

Aznap lefekvés előtt még sajnáltattam magamat egy kicsit: felváltva pityeregtem, illetve fosztogattam Nadine dugi csoki készletét. Azonban bármit csináltam, a dupla csalódás okozta fájdalom nem nagyon akart enyhülni. Nem tudtam, melyik is rosszabb: Candice aljas árulása, vagy Louis titkolózása… Végül felhívtam a barátnőmet, Lizt, hogy átkéredzkedjek hozzá éjszakára, ugyanis Nadine tíz után sem ért haza, nekem pedig ki kellett öntenem a lelkemet valakinek.

Így miután elláttam Whiskeyt táppal és friss vízzel, összepakoltam magamnak néhány fontos holmit, taxiba ültem és pontban tizenegykor beállítottam a barátnőm lakására. A körülményekhez kedvest kedvesen fogadott – noha én nem tudom, mihez kezdtem volna azzal, aki éjnek idején felzavar az álmomból.

- Pocsékul nézel ki – állapította meg azonnal Liz. – Kérdezzek, vagy inkább fogjam be a számat? – Miközben beljebb invitált a lakásába, aggódó pillantást vetett rám, én azonban csak mosolyogva legyintettem felé.

- Holnap mindent elmesélek – közöltem vele, és komolyan is gondoltam. Nadon kívül Liz volt az egyetlen olyan személy, akinek őszintén beszélhettem egy olyan kaliberű ügyről, mint a Louis iránti vegyes érzelmeim. Hiszen amellett, hogy jó hallgatóság volt, mindig tanáccsal látott el, bármilyen problémáról volt is szó. Bár lehet, hogy ha tudomást szerez arról, személyesen ismerem a bandát, első körben kitekeri a nyakamat, amiért nem szóltam neki.

- Oké. Már megágyaztam neked a kanapén. Aludd ki magad!

Ezzel magamra hagyott, én pedig hosszas sóhajtozás után teljesítettem a kérését. Lámpaoltás előtt azonban küldtem egy smst Nadnak, hogy átjöttem Lizhez, úgyhogy ne aggódjon miattam. Pár perc múlva érkezett is a válasz, méghozzá egy rövid, de lényegesen sok információval bíró üzenetben:

„Oké. Szakítottunk Oliverrel, plusz más dolgok is történtek, de holnap majd elmesélek mindent. Jó éjt!”

Meglepetten olvastam el újra és újra az smst. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg szakítottak Oliverrel. Nemrég még nekem támadt, amiért kérdőre vontam a kapcsolatukat, most pedig ő vetett véget neki. Őszintén szólva azonban, nem bántam. Éppen ideje volt – azért sajnáltam őket, mert nem lehetett egyszerű egyiküknek sem ez a lépés. Az üzenet másik fele pedig még inkább felcsigázott. Mi minden történhetett még vele ennyi idő alatt?

Ám sok időm nem maradt ezen agyalni, ugyanis fél percen belül újfent a mobilom pittyegésére lettem figyelmes. Ezúttal azonban egy Twitter üzenetem jött, méghozzá Louis-tól. Hatalmasat dobbant a szívem, amint feloldottam a képernyőzárat, hogy elolvashassam, mit írt nekem:

„Ne haragudj a történtek miatt. Sajnálom, hogy nem szóltam előbb, de nem tartottam fontosnak, mert már lezártam a múltamat. Azt hittem, a lejtő után újrakezdhetek mindent, elölről, de úgy látom, romlanak az esélyeim. Azért nem bánnám, ha meg tudnánk beszélni a dolgot.”

Nagyot nyeltem. Mindenre számítottam, csak egy bocsánatkérésre nem, legalábbis ilyen hamar nem. Tudtam, hogy a választ nem halogathatom sokáig, de fogalmam sem volt, mit írhatnék most neki. Túlságosan össze voltam zavarodva.

Bár későn aludtam el a fejemben szálldogáló kósza gondolatok miatt, reggel mégis kipihenten ébredtem. Liz még aludt, ezért elhatároztam, hogy készítek neki valami reggelit hálából, amiért hirtelen vészhelyzetben befogadott. Így miután átöltöztem, a konyhába csoszogtam, de szörnyülködve vettem tudomásul, hogy a hűtő szinte kong az ürességtől. Azt tudtam, hogy Liz nem költ sokat kajára, és nem is igazán konyhatündér alkat, na de ennyire nem?

- Rendelhetünk valamit, ha éhes vagy! – A barátnőm éppen akkor csatlakozott hozzám, amikor hitetlenkedve becsuktam a frigó ajtaját.

- Igazából, úgyis meg kell ma szerveznem Nadine buliját, szóval, ha gondolod, segíthetnél, de előtte kajálhatnánk valahol, valamit – ajánlottam fel neki. Végül ebben állapodtunk meg, így megvártam, míg összeszedi magát, s már indultunk is egy kifőzdébe, hogy feltöltődjünk energiával.

- Nem akarlak faggatni, de… balhéztatok Nadine-nal, vagy mi a gáz? – kérdezte egyszer csak Liz, miközben nekiláttunk a reggelinek.

- Dehogy, szó sincs ilyesmiről! – legyintettem, majd nagyot sóhajtva tettem le a villámat az asztalra. A két fém összekoccanó hangja úgy tűnt, betölti az egész helyiséget, mert az a maréknyi vendég, aki rajtunk kívül az étkezdében tartózkodott, felkapták rá a fejüket. Liz mindeközben feszült figyelemmel vizslatott engem arra várva, hogy mondjak már valamit.

- Nézd, azt sem tudom, hogy kezdjek bele! – Idegességemben hátradőltem a széken. –Emlékszel, amikor legutóbb együtt buliztunk? – Értetlenül bólintott. – Amikor hazaértem, belebotlottam egy idegenbe, aki a kanapén aludt. Jobban mondva, részegen, kiütve feküdt anélkül, hogy tudta volna, hol van. Nadine hozta őt haza, mert borzalmas állapotban talált rá – meséltem neki, ám ő türelmetlenül félbeszakított.

- Igazán örülök annak, hogy ennyire tündérlelkű barátnőim vannak, de dombon ülő fűcsomó legyek, ha megértem, mire akarsz ezzel kilyukadni – mondta, majd a drámai hatás kedvéért még a fejét is megcsóválta.

- Mondanám, ha nem fojtanád belém a szót! – pirítottam rá kissé erélyesen, mire imitált mozdulattal lakatot tett a szájára. – Szóval… hajnalban, totál másnaposan odabotorkáltam, hogy megnézzem, ki az. És most kapaszkodj meg! – emeltem fel figyelmeztetően a mutatóujjamat, Liz pedig mosolyogva rámarkolt az asztal szélére. – Louis szunyókált a kanapén – böktem ki végül ajkamba harapva, s izgatottan szemléltem barátnőm arcát, hogy mit reagál vajon iménti mondandómra.

- Louis? Milyen Louis? – kérdezte, majd egy pillanat múlva tágra nyitotta szemeit, és látványosan elkezdett levegő után kapkodni. Láthatóan leesett neki a tantusz, mert mindkét kezét a szája elé kapta, s úgy tűnt, sikítani akar, de nem jött ki hang a torkán.

- Szívatsz? – kiáltott rám nagy sokára, így tíz percen belül másodszorra váltunk minden szempár célpontjává.

- Szerinted hazudnék neked, pláne ilyenről? – kérdeztem vissza halkan, hogy a kíváncsi fülek ne hallhassák, miről beszélünk.

- Nem – vágta rá azonnal Liz. – Ez… nagyon durva! – meresztette rám kék szemeit.

- Ne pislogj már, mint a kiszántott vakond! – lóbáltam meg egyik kezemet közvetlenül az orra előtt. Ettől valamennyire képes volt újra rám irányítani a figyelmét. – Mivel látom, hogy jelenleg egy kommunikációs zsákutca vagy, befejezem a történetet, oké? – Heves bólogatását látva felsóhajtottam, majd legalább fél órán keresztül ecseteltem neki az elmúlt hónapok eseményeit.

Beszámoltam neki a Louis-val való második találkozásunkról, a többi bandatagról, Liam meghívásáról a fellépésükre, Ben házibulijáról, a jótékonysági estről… Egyszóval mindent, amiben eddig részünk volt együtt. A végére hagytam a legizgalmasabb részt, a randit, melyről akaratlanul is nyálas módon áradoztam. Ám aztán eszembe jutott a jelenet, amely tegnap este a lakásban fogadott. Elkomorodva osztottam meg fájdalmamat Lizzel, aki megértően hallgatott végig.

- Tehát, ha jól értem, Candy régen kavart Tommoval? – foglalta össze hangosan.

- Igen – bólintottam bánatos fejjel, s ő ezt látva hevesen megragadta a csuklómat az asztal fölött.

- Ide figyelj, te lány! Ez nagy hülyeség volt tőled – közölte velem. – Biztosan nem ő az egyetlen olyan ember a bolygón, akinek fekete folt van a múltjában. Ráadásul, az alapján, ahogyan elmesélted ezt az egészet, úgy gondolom, megbánta már, hogy bármi köze volt ahhoz a cafkához – adott hangot a véleményének.

- Lehet, hogy így van – sóhajtottam fel rosszkedvűen. – Sőt, igazad van, nem kellett volna ilyen szigorúnak lennem vele, de eléggé elárulva éreztem magamat abban a pillanatban – vallottam be neki.

- Érthető, drága, de ennek a fő oka a Candice-ben való csalódás volt – beszélt a lelkemre.

- Valószínűleg, de… Jaj, Liz, mi a fenét csináljak?! – Elhúztam tőle a kezemet, hogy kétségbeesett mozdulattal megtámaszthassam vele a fejemet. – Tegnap üzent, hogy szerinte meg kellene beszélnünk ezt a félreértést… Gőzöm sincs, hogy kellene döntenem - számoltam be neki.

- Hát… az is döntés, ha döntened kell, és úgy döntesz, hogy nem döntesz – mondta. Erre felpillantottam komoly arcára, de a következő percben mindketten nevetve dőltünk az asztalra.

- Bolond vagy, mondtam már? – mosolyogtam rá. Noha Nad volt a legjobb barátnőm, Lizt is igazán kedveltem. Szókimondó, igazi társ, aki melletted áll rosszban, jóban egyaránt, a stílusa pedig egész egyszerűen utánozhatatlan volt.

- Igen, de nem csak te – kacsintott rám látva, hogy sikerült jobb kedvre derítenie. – Egyébként, ha feltankoltál, indulhatnánk tovább! – javasolta üres tányéromra pillantva, így miután fizettünk, kisétáltunk a kifőzdéből.

Előttünk állt még az egész nap, így bőven volt időnk megszervezni mindent, amire szükségünk volt a holnapi buli kapcsán. Elsőként a cukrászdába mentünk, hogy rendeljünk egy emeletes csokoládétortát, Nadine kedvencét. Liz szerint elég lett volna egy sima is, de rögtön leintettem. Ő nem látta még enni sem Niallt, sem pedig Nadine-t. Külön is elképesztőek, de együtt pusztító, micsoda mennyiséget be tudnak termelni – így igenis szükséges volt az a plusz emelet.

Második nekifutásként felkerestünk néhány szórakozóhelyet, amely szóba jöhetett, mint ideális helyszín Nad születésnapi bulijához. Ez már valamivel hosszabb tortúra volt, ugyanis két helyen elutasították a kérésünket, mondván, ilyen szolgáltatást nem nyújtanak, a harmadik pedig megfizethetetlen összeget kért volna azért cserébe, hogy éjszakára kibéreljünk egy termet. Végül Liz ajánlására ellátogattunk egy negyedik szórakozóhelyre, ahol azelőtt még nem voltam, ennek ellenére azonnal megtetszett. A Road House több, tágas helyiséggel rendelkezett, amely rengeteg ember férőhelyét biztosította. Amellett, hogy korrekt árai voltak, minden este élő zene szólt a kisszínpadról, s miután a tulajdonossal is sikerült beszélnem, megállapítottam, hogy a bérleti díj sem annyira drága – oké, ez túlzás, de megfizethető volt.

- Remélem, ezt elfogadod! – nyomott a kezembe egy kis összeget Liz, miközben a lakása felé sétáltunk. – Mielőtt tiltakoznál, nem fizetheted az egész bérletit egyedül! Ha már én is meg vagyok hívva, ez a minimum – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon, így megköszöntem neki a pénzt. Lizzel ugyanis lehet vitatkozni, de nagyon nem érdemes.

- Mi a következő lépés? – kérdezte később, amikor leheveredtünk a kanapéjára. Közben bekapcsolta a tv-t, úgy várta a válaszomat.

- Meghívjuk a vendégeket! – mondtam nemes egyszerűséggel, és már nyúltam is a mobilom után. Nem volt kérdés, ki lesz az első ember, akit felhívok ez ügyben. 

Feloldottam a telefonzáramat, és szomorú pillantást vetettem a hátteremre, amely egy Louis-val közös selfie volt. Még anno, Ben buliján készült, s ez a gondolat fájdalmasan jó emlékeket idézett fel bennem.

Fél perc bambulás után összeszedtem magamat, hogy a következő pillanatban már a névjegyzékeim között kutakodhassak. Az "L" betűnél állapodtam meg, s kedvenc kerítő bandatagunk számát kezdtem el tárcsázni. Amikor azt hittem, nem veszi fel a telefont, le akartam rakni, de végül hajlandó volt velem kommunikálni.

- Szia! Rosszkor hívlak? – kérdeztem tőle tapintatosan, hiszen abból indultam ki, hogy sokára szólt csak bele.

- Szia! – köszönt bánatos hangon. Tehát beletrafáltam. – Sajnos, most nem tudsz jókor – hangzott rejtelmes válasza, ám amit ezután mondott, nem igazán értettem, ugyanis Liz sikongatva mutogatott valamit a tévében, így szabad kezemmel csendre intve barátnőmet, odafordultam.

Azt hittem, kiesik a telefon a kezemből, amikor megláttam a délutáni híradó szalagcímét: Öt év alatt most először mondta le koncertjét a One Direction.

„- …, aminek oka Liam Payne rosszulléte volt. A banda többi tagja, illetve a menedzsment sem nyilatkozott még az énekes kórházba kerülésének okáról…”

- Te kórházban voltál?! – kérdeztem döbbenten a fiútól, mire a vonal másik végén megköszörülte a torkát.

- Igen, de nem volt semmi komoly baj, csak egy kis rosszullét – nyugtatott meg, s miközben őt hallgattam, láttam, hogy Liz felkapja a fejét, egyenesen rám nézve. Előző kérdésemből nyilván leszűrte, kivel beszélek, mert fülig érő vigyorral, tapsikolva fejezte ki a benne dúló érzelmi kavalkádot – de volt olyan tapintatos, hogy csendben figyeljen utána tovább.

- Rosszullét, hát persze – ismételtem, ám mindketten tisztában voltunk vele, hogy ez nem volt túl őszinte válasz tőle. – De már jól vagy, ugye?

- Persze! Vagyis, attól függ, honnan nézzük – felelte, majd értetlenkedésemet hallva elárulta, mi nyomja a lelkét: szakítottak Sophiával.

- Jézusom, rettenetesen sajnálom! – mondtam meglepetten. Tudtam, hogy az utóbbi időben nem volt túl fényes kapcsolat közöttük, de bíztam benne, hogy mindent meg tudnak beszélni. Hiszen annyira szép pár voltak!

- Én is – sóhajtott a telefonba. – De nagyfiú vagyok, túllépek rajta valahogy. – Tipikus Liames kijelentését hallva elmosolyodtam, s akkor beugrott, miért s hívtam fel.

- Akkor holnap segítek benne, feltéve, ha te és a fiúk szántok egy kis időt arra, hogy megünnepeljétek velünk Nadine születésnapját! – hívtam meg őket a spontán szervezett partira.

- Igazán köszönjük, erre nem mondhatunk nemet! – Hangján hallottam, hogy már ő is mosolyog. – Mit mondasz? – kérdezte aztán, mire halk sutyorgás hallatszott a háttérből, így világos volt, hogy nem hozzám beszél. Fél perc elteltével azonban újra hozzám intézte szavait: - Harry azt üzeni, hogy éppen csak benéznek, mert Keira családjához hivatalosak vacsorára – magyarázta.

- Rendben – vettem tudomásul, majd hirtelen eszembe jutott még valami. – Mind együtt vagytok most? Mármint… - akadtam el saját mondandómban, de Liam hamar kisegített.

- Nem, Louis most nincs itt, tegnap óta nem láttam, de ha akarod, szólok neki, hogy kerested – ajánlotta.

- Nem, nem szükséges! – vágtam rá azonnal. Ezúttal ő érezhette, hogy nem vagyok túl őszinte hozzá, de nem faggatott tovább. Megígérte, hogy holnap valamennyien ott lesznek a Road House-ba, ezzel letettük a telefont.

Liz természetesen levegőt venni sem hagyott, annyira kíváncsi volt arra, mit felelt Liam a meghívásra.

- Megáll az eszem, és egy helyben forog! – kiáltott fel nevetve, s közben furcsa mozdulatokkal hadonászott a levegőben, mintha bolha csípte volna meg. – Neked komolyan megvan Liam Payne száma? Hihetetlen! Mit titkolsz még előlem, csajszi? – csipkelődött velem, mire halványan elmosolyodtam.

- Azt hiszem, mást nem – vontam meg a vállamat, majd miután Liz is lenyugodott, tovább bámultuk a tévét délutáni lazításképpen.

Mondanom sem kell, hogy a csapból is a One Direction folyt. A média tele volt Liam rosszullétével, amit már annyira túlkombináltak, hogy undorodva elhúztam a számat egy-egy súlyosabb betegség feltételezésének hallatán. A vészmadárkodás után még bejelentették néhány csatornán, hogy habár az utolsó koncertet lemondták, november 13-án megérkezik a fiúk legújabb albuma, amit kis „kárpótlásnak” neveztek a tévések a banda nemsokára aktuálissá váló, hosszabb ideig tartó szünete miatt.

- Gusztustalan ez a média… - csóváltam meg a fejemet bosszankodva. – Megyek, inkább meghívom a vendégsereg maradékát! – jelentettem be a kanapén terpeszkedő Liznek, majd bevonultam a konyhába, hogy nyugodtan telefonálhassak Nadine ismerőseinek.