4. Walsy és Nadine - Girls just wanna have fun

Sziasztok, drágák!

Noha csak szombaton terveztük kitenni az új fejezetet, ma indulok osztálykirándulni, ezért gondoltuk, megörvendeztetünk benneteket azzal, hogy két nappal előbb publikáljuk a negyedik részt, ahol végre felbukkan a fél banda. Ám, hogy kik azok, egyelőre nem áruljuk el. A történetben úgyis ki fog derülni!
Mint láthatjátok a modulsávban, indítottunk egy szavazást azzal kapcsolatban, melyik bandatag szemszögéből írjuk majd a különkiadásunkat, ha összegyűlik a harminc feliratkozó. Ehhez minden szempontból a Ti segítségetek szükséges, úgyhogy hajrá!

Nem is húzom tovább az időt, csupán pár rövid mondattal zárnám le a bevezetőmet. Köszönjük, hogy már ennyien feliratkoztatok, illetve ilyen sokan tekintettétek meg a blogunk oldalát - nekünk rengeteget jelent. Hozzászólásokban véleményeket újfent szívesen látunk! Kellemes olvasást!

***

/Walsy szemszöge/

Kapva kaptam az alkalmon, hogy Naddal együtt menjek el bulizni ma este. Noha legjobb barátnők voltunk, mégis ritkán sikerült közös programot összehozni, s erről valamilyen szinten mindkettőnk tehetett. Neki ott volt az egyetem, a tanulás, nekem pedig a gitárórák és a szociális munkák, szóval független életet éltünk egymástól. Mégsem bírtuk ki a másik nélkül huzamosabb ideig, s ez már számos, saját családdal való nyaralás idején megmutatkozott.

Ezúttal visszafogottabb sminket választottam: némi szempillaspirált és csillogós szájfényt használtam csupán, melyek kitűnően passzoltak pánt nélküli, derekánál szűkített fazonú, bézs alapszínű ruhámhoz. A hajam szerencsére megőrizte a göndörséget, melyet még tegnap vittem bele, így most csak beletúrtam néhány helyen a kezemmel, s úgy rendeztem el, hogy a pöndörödő tincsek ne lógjanak bele az arcomba.

Úgy éreztem, készen állok a ma estére, s abban a reményben, hogy Nadine is így van vele, átmentem a szobájába, hogy megnézzem, hogy halad az öltözködéssel. Amikor benyitottam az ajtón, elégedetten vettem szemügyre barátnőm dögös külsejét.

Egy sötétkék, V kivágású, spagettipántos ruhát viselt, melynek szoknyarésze a hátoldalán némileg hosszabb volt, mint elöl. Hosszú, vörös haját egyenesre vasalta, oldalfrufruját pedig egy ezüstösen csillogó csattal a feje tetejére rögzítette. Mivel nem vette észre, hogy ott vagyok, megfütyültem őt, mellyel fel is hívtam magamra a figyelmét.

- Hogy festek? – kérdezte mosolyogva, s egy helyben körbefordult saját maga körül, hogy minden egyes részletet alaposan szemügyre vehessek rajta. Válaszul csak felmutattam a hüvelykujjamat, mire nevetve a táskája után nyúlt, mely szépen bevetett ágyán hevert.

Az előszobában én is a hónom alá csaptam a sajátomat, majd miután elköszöntünk Whiskeytől, hangosan csacsogva robogtunk le a lépcsőházon át az épület elé, ahol még vártunk pár percet a taxira. Amint az megérkezett, izgatottan csusszantunk be az ülésre, s kértük a sofőrt, hogy vigyen minket a Lionba.

A szórakozóhely valamilyen okból kifolyólag zsúfolásig megtelt. Olyan arcokat is véltünk felfedezni a klubban, akiket eddig még nem láttunk itt. Biztosan terjed a hír, hogy narkótanya lett ebből a kócerájból, s az újonnan beszervezett kis dílerek idejöttek anyagot árulni, mint kofás néni a bolhapiacra.

- Igyunk valamit! – kiabálta túl a discozenét Nadine, s mikor látta beleegyező bólintásomat, megfogta a csuklómat, hogy biztonságban eljuthassunk a bárpulthoz a táncoló tömegen keresztül.

Kikértünk magunknak egy-egy vodka narancsot, s amíg azt iszogattuk, én reményteli pillantásokat vetettem az itt összegyűlt emberekre abban a hitben, hátha valamelyikük egy csoda folytán Louis – de sajnos csalódnom kellett. Így, miután megittuk a piákat, gyalog mentünk a következő állomásunkra, mely a Lion épületétől pár utcányira álló, szintén kétes hírű szórakozóhely volt.

Már maga a látvány sem volt túlságosan biztató – felborogatott szemetesek, füves cigit szívó fiatalok a bejárat előtt, koszos neontáblák -, ám ha a One Direction énekesét akartuk megtalálni, nem egy szépművészeti múzeumban kellett keresgélnünk. Kelletlenül ugyan, de végül bementünk az ajtón, s körülnéztünk. Ürességtől kongott az egyébként tágas, két helyiséggel rendelkező kocsma. Néhány fiatal vonaglott valami fülbemászó Chris Brown számra, páran pedig a pultot támasztották a könyökükkel. Felszínes átvizsgálás után rájöttünk, hogy itt sem fogunk rálelni Tomlinsonra – így mentünk tovább.

A következő utunk picivel hosszabb volt, mivel majdnem húsz percet sétáltunk, mire elérkeztünk egy nemrég felújított, a fiatalok körében igen népszerű szórakozóhelyre, a Blackoutba – mely nevéhez hűen csak gyér fényt adó világításokkal volt felszerelve. A hatalmas táncparkett üvegfallal volt elválasztva a bárpulttól és az asztaloktól, így a zene is csak halkabb formátumában szűrődött át oda. Belépve az ajtón körülnéztünk a vonagló emberek sokaságán, de gyakorlatilag csak lányok voltak ott. Éppen ezért döntöttünk aztán úgy, hogy folytatjuk a már korábban megkezdett ivászatot a másik helyiségben, ahol legalább nem kell üvöltenünk ahhoz, hogy megértsük, mit akarunk mondani egymásnak.

- Tisztára úgy érzem magamat, mintha az Így jártam anyátokkal egyik epizódjába csöppentem volna – jelentettem ki számat elhúzva, kissé elkedvtelenedve, ám Nad beszólásomon harsányan kacagni kezdett.

- Na, látod! Ott is mindig elérik a céljukat a szereplők, nekünk is sikerülni fog! – bökött oldalba finoman a könyökével, majd beleszürcsölt a Bloody Mary koktéljába. Én csak elszontyolodva kevergettem a Cosmopolitant, amit ő rendelt nekem.

Hogyan is remélhettem, hogy ennyire könnyen megy majd a dolog? Mintha csak öt percre kellene kimozdulni otthonról ahhoz, hogy találkozhassunk Louis Tomlinsonnal. Röhejes vagyok. Mit is gondoltam? Időnként komolyan megkérdőjelezem, még épnek nevezhető-e az elmém, vagy már teljesen reménytelen eset vagyok.

- Elmegyek mosdóba, hamar leért az a vodka! – jelentette be mosolyogva Nad. – Addig vigyázz a piámra, nehogy valaki összedrogozza nekem! – kérte, mire illemtudóan bólintottam.

- Azt egyedül csak nekem lehet, bébi! – eresztettem meg felé egy laza mosolyt, ő pedig poénomat hallva felnevetett, s úgy indult aztán a wc irányába.

Magamra maradva elkezdtem iszogatni a koktélomból, de közben fél szememmel figyeltem Nadéra is, nehogy valami kis huncut alak megpróbálja elrontani az ízét némi fehér porral. Nem kellett azonban sokáig őrködnöm mellette, mert a barátnőm eszelős tempóba rohant vissza hozzám fél perc távollét után. Ezt nevezem rekord pisilésnek.

- Walsy, itt van! – mindössze ez a három szó hagyta el levegőért kapkodó ajkát, majd meg sem várva reakciómat, karon ragadott, s elkezdett maga után húzni a pult mellől induló folyosó felé, azaz a mosdók irányába.

- Louis? – kérdeztem suttogva tőle, miközben azt hittem, menten kiugrik a szívem. Válasza csupán egy bólintás volt, de éppen elegendő ahhoz, hogy a pulzusom az egekig szökjön, s térdem megremegjen a fiúra gondolva. Mégis lehet egyszer szerencsém az életben?

Ruganyos léptekkel közeledtünk a két zöld színű ajtó felé, mely egyikén a „lány”, másikon a „fiú” felirat állt nagy, fehér betűkkel. Az utóbbi résnyire nyitva volt, így belátást engedélyezett a fehér csempékkel kirakott helyiségbe. Nem akartunk beljebb menni, méghozzá két okból sem: egyrészt, ez egy férfiak részére fenntartott mellékhelyiség volt, azaz pechünkre bárki lehet bent, aki éppen a dolgát végzi. Másrészt pedig, a résen kihallatszó öklendező hangok nem voltak túlságosan baráti hatással egyikünk gyomrára sem. Bár én jobban bírom az ilyen helyzeteket, most Nadine is próbált erőt venni magán, nehogy kidobja a taccsot a folyosó kellős közepén.

- Mi legyen? – kérdezte fintorogva, ám amint abbamaradtak a rosszindulatú hangok, arca is visszakapta eredeti, egészséges színét.

- Fogalmam… - akartam volna válaszolni, amikor belülről nyílt az ajtó, s valaki teljes súlyával ránk zuhant. Kellett nekünk az útban állni!

Három test hevert a földön: Nadé, Louis Tomlinsoné és az enyém. Bevallom, nem így képzeltem el az első találkozásomat vele, de a sors mindig tartogat meglepetéseket. Hiába fájt a hátam rettenetesen az esés következtében, totálisan boldog voltam, amiért végül is összeakadtunk az énekessel – szó szerint, méghozzá.

- A francba! – kiáltott fel Nadine, mert mikor megpróbáltam feltápászkodni, véletlenül beletenyereltem a gyomrába.

- Bocsi! – súgtam neki erőteljesen, miközben a hátamat valahogyan nekitámasztottam a falnak, így ülő helyzetbe tornázva magamat. Nad még mindig a földön feküdt, a lábán keresztül pedig Louis hasalt, s nem igazán tűnt úgy, mint aki minden erejével azon van, hogy felkászálódjon valahogyan a talpára.

- Segítenél? – kérlelt kétségbeesett hangon a barátnőm, mire bólintottam, s összeszorított fogakkal lábra álltam. A lapockám egy pontja még mindig sajgott kicsit, de nem törődtem vele. Kezemet nyújtva fogtam meg Nadine csuklóit, hogy segíthessek neki felegyenesedni. – Köszi! – motyogta, miközben ruháját igazítgatta magán.

- Még szerencse, hogy nem jött erre senki! – gondoltam bele a dologba.

- Igen, az, de most vakarjuk fel a földről ezt a részeg disznót! – mutatott Louis-ra Nadine, aki időközben nyöszörögve az oldalára fordult. Hunyorogva pislogott fel ránk gyönyörű, kékes szemeivel, s én azt hittem, ott helyben összeesek – megint.

Hát ő az! Louis Tomlinson, még ha részegebb és szétcsúszottabb kiadásban is, mint a megszokott, de ez engem nem érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy megtaláltuk, s ezzel egy álmom vált valóra, mely beteljesülésének jelei csak úgy ragyogtak arcom minden egyes felületén.

*

/Nadine szemszöge/

Hitetlenkedve néztem Walsyra, amint csillogó szemmel és ragyogó mosollyal bámulta a földön fetrengő Louis-t. Nagyon oda lehet érte, ha még ilyen állapotában is be tud indulni rá. Úgy döntöttem, hagyom egy kicsit tobzódni a pillanatban, hiszen ennyi jár neki hűséges vadászata után. Mikor azonban barátnőm már egy kerek perce legeltette a szemét a fiún, kiakadtam. Meglengettem Walsy arca előtt a tenyerem, és még csettintgettem is.

         -  Ha kinyálaztad magad, kedveském, akkor akár mehetnénk is!

Walsy erre lesütötte a szemét, aztán együttes erővel lehajoltunk, és hagytuk, hogy Louis átvesse a karjait a vállunkon. Ismét megcsapott a kellemes illata, és a jelek szerint Walsyt is, mert láttam, hogy barátnőm álmodozó arccal néz maga elé.

- Hé, Louis, meg tudod mondani, hogy hol laksz? – kérdeztem közben, kissé zihálva a fiú súlya miatt.

Ő csak bűntudatos kiskutyaképét bevetve megrázta a fejét, aztán nagy nehezen kinyitotta a száját, én pedig már készültem hátraugrani, nehogy lehányjon, amikor megszólalt reszelős, rekedt hangon motyogva.

- Te vagy az – jelentette ki, és még bólintott is hozzá. Kétszer.

Persze nem volt ennyire érthető a mondandója, de megvilágosodott tekintetéből és a szófoszlányokból kitaláltam. Döbbenten néztünk össze Walsyval, láttam, hogy barátnőm máris készül kiugrani a bőréből. Ez igazán meglepett, hiszen Louis teljesen ki volt ütve legutóbb. Ezek szerint bámulatos az arcmemóriája, mely még részegen is képes működni.

            -  Felismert! – suttogta extázisban Walsy, én pedig elmosolyodva bólintottam.

            - Így van, én vagyok az, aki nemrég megmentette a seggedet attól, hogy néhányan jól megagyaljanak és kiraboljanak! – mondtam a fiúnak nagy komolyan.

- Köszi – nyögte még ki, aztán elhallgatott, mintha halálosan fáradt lenne.

Nem tehettem róla, fülig ért a szám. Ez azért nem semmi, még az én nem-rajongó lelkemet is felmelegítette kissé. Mégiscsak megéri néha segítőkésznek lenni. Összevigyorogtunk a barátnőmmel.

Kibotorkáltunk gyök kettővel az utcára, miközben Walsy taxiért telefonált. Louis a fejét lógatta, és most jóval kevéssé igyekezett megállni a lábán, mint legutóbb. Ennek következtében Walsy és én úgy fújtattunk és nyögdécseltünk, hogy az egy profi teniszezőnek is becsületére vált volna. Az autó perceken belül fékezett, mi pedig bepréselődtünk hátra. Louis egyszer Walsynak, egyszer nekem ütődött, követve a taxi mozgását.

             - Csinálni akarok egy képet vele, de a táskámon ül, nem tudom elővenni a telefonom! – szűrte a fogai között Walsy, miközben hallottam, hogy küzd az elemekkel és Louis testével.

Nem tehetek róla, de erre hangosan felnevettem, felriasztva a köztünk gubbasztó fiút, aki értetlenül nézett ránk, aztán újra elaludt.

           - Nem csinálsz te egy fotót? – nyafogott Walsy, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá Lou kócos haja fölött.

           - Ne haragudj, de most el vagyok foglalva azzal, hogy imádkozzam érte, hogy hányás nélkül hazaérjünk! Majd ha kicsit magához tér, csinálsz vele egy közös képet. Különben is, egy lecsúszottan és bekarmoltan pózoló Louis-ra nem igazán lesz irigy senki.

- Jó, igaz, igazad van! – sóhajtotta, és kibámult az ablakon.

Nem csodáltam,hogy ennyire izgatott, valószínűleg én is az volnék mondjuk Mark Ruffaloval összepréselődve egy kocsi hátsó ülésén.

A taxi percek múlva megállt, én pedig fizettem – elvégre idefelé a barátnőm állta a számlát.

           - Sokkal jössz már nekünk, Tomlinson! – motyogtam, miközben nagy nehezen kiszálltam az autóból, magammal rángatva a fiút.

Walsy utánunk ugrott, és átölelte Louis vékony derekát, úgy támogatta a házunk felé. Óvatosan és a lehető legkisebb zajt csapva osontunk, és már a lépcső alján jártunk, amikor szigorú hang harsant a hátunk mögött, mi pedig úgy húztuk össze magunkat, mint a csintalanságon kapott kisgyerekek.

         -  Ms. Currington, Ms. Hawkins! Jól látom, hogy egy ittas személyt támogatnak?

         -  Nem, Mr. Dammer! – vetette be legártatlanabb, angyali mosolyát Walsy.

         - Teljesen józan, csak gyógyszert kapott, a kórházból hozzuk! – tettem hozzá.

Mr. Dammer, az éjszakai portás frászt kap az alkoholos befolyás alatt álló fiataloktól, így számos letolást szenvedtünk már el tőle, amikor kissé hangosabban viháncolva érkeztünk a házba. Kétkedve nézett ránk, de már éppen tovább mehettünk volna, amikor az öklendezés félreérthetetlen hangjait hallottuk védencünk irányából.

        -  Már megyünk is! – kiáltottam Mr. Dammer felé, és rohanvást húztam magammal Louis-t.

Néhány métert tehettünk meg, amikor magához karolt egy kukát, és visszaadta a természetnek a kis rókát. Még szerencse, hogy friss és üdítő volt az éjszakai levegő, különben társául szegődtem volna.

          - Na és most? Most csinálhatnék vele egy képet? – pattogott izgatottan Walsy, én pedig hitetlenkedve meredtem rá. De nem, nem viccelt.

         -  Walsy, ne szórakozz!

         - De nem akarom megint elmulasztani a pillanatot! – nyűgösködött, és vágyakozva bámulta meg Louis görnyedt hátát.

Csak felsóhajtottam, és megráztam a fejem. Louis hamarosan befejezte a kuka etetését, azzal erőtlenül leült az út szélére. Halk koppanással ért földet a telefonja, amit bizonyára valamelyik zsebében rejtegetett idáig. Walsy odaugrott, és felvette a mobilt, azonban arrébb már nem tudott lépni, Louis ugyanis elkapta a combjait, átölelte őket, és a hasába fúrta az arcát.

       - Mennyit akarsz egy éjszakáért, bébi? – motyogta a barátnőm ruhájába meglepően érthetően.

Ezek szerint jót tett neki a hányás. Az esti utca félhomályában is láttam, hogy Walsy fülig vörösödik, és biztos voltam benne, hogy legszívesebben rávágná: neked ingyen van, szivi. De nem akartam hangosan is kimondani a beszólást. Meghökkenésemre Walsy keze Louis haja fölött időzött, mintha meg akarná simogatni a kócos, barna tincseket. Gyorsan megszólaltam, látván, hogy a legjobb barátnőm jelenleg házon kívül tartózkodik, így nem tudja megcáfolni, hogy lotyó lenne.

      - Nem vagyunk kurvák, Louis.

      - Csörög a telefonja! – szólalt meg hirtelen Walsy, és kiszabadította magát a fiú karjainak fogságából, még ha kissé kelletlenül is, közben pedig a kijelzőre nézett. – Basszus, még mindig Eleanor a háttérképe! Úgy tűnik, nála is az dívik, ami nálad – vigyorgott rám.

     - Tessék? – háborodtam fel, noha nagyon jól tudtam, miről beszél.

     -  Louis is szívesen melegítené a káposztát – nevetett ki Walsy, én pedig nyelvet öltöttem rá.

     - Ez övön aluli volt, mindazonáltal most más dolgunk van, úgyhogy később kapsz ki. Ki az?

     - Harry! – sikkantott fel Walsy izgatottan

    - Mármint… A bongyori hajú az együttesből?

    - Ki más, te lökött! Most mi legyen? Felvegyük, és mondjuk el neki, milyen állapotban van Louis?

   - Nem tudom, az helytelen volna, nem is ismerjük – bizonytalanodtam el.

   - Letette – jelentette be lemondóan Walsy.

Néhány pillanatig némán néztünk egymásra, csöndben mérlegelve, hogy mit tegyünk most. Hívjuk vissza Harryt? Próbáljuk meg felvinni a lakásba Louis-t? Az érintett – miután felfogta, hogy nem örömlányokkal sodorta össze a londoni szél – elfeküdt a földön teljes békességben, és elszunyókált. A következő pillanatban egy taxi fékezett mellettünk, s még meg sem állt, de már egy fiú száguldott ki belőle, arcán megkönnyebbült mosollyal. Meg sem lepődtem rajta, hogy Liam Payne az. Úgy tűnik, a mai egy fiúbandatagokkal dúsított este. Walsy elhalóan nyögött fel mellettem, valószínűleg nem akart hinni a szemének.

        -   Sziasztok! Veletek van Louis? Hála az égnek! Együtt indultunk iszogatni, de Lou elkeveredett, úgyhogy hárman három taxiba ültünk, és cirkálni kezdtünk a környéken, mert a telefonját nem vette fel! – mondta Liam, a végén pedig elnevette magát a megkönnyebbüléstől, és a hajába túrt.

Elmosolyodtam kissé zavartan. Liam volt számomra a semleges tag az együttesből, legalábbis rövid kutatómunkám során erre jutottam. Most mégis nagyon szimpatikus lett egy pillanat alatt. Látszott rajta, hogy őszintén aggódott a barátjáért, s ha kell, akár egész éjszaka a városban cirkált volna, hogy megtalálja.

      - Igen, megtaláltuk, és elhoztuk ide hozzánk, mert nem tudta elmondani, hol lakik. Itt pedig már ismerős a terep számára.

      - Basszus… Szóval te hoztad el őt a múltkor is? Te vigyáztál rá? – nézett rám bocsánatkérően, de egyben hálásan is.

Csak bólintottam, azután gyors bemutatkozás következett, majd Liam odalépett Louis-hoz, és egy gyors mozdulattal felhúzta a földről, felrázva cimboráját. Louis láthatóan felismerte barátját, és vigyorogva belekapaszkodott.

   - Lányok, hálásan köszönöm nektek, hogy ilyen rendesek voltatok! Nem hiányzott volna egy újabb botrány, abból kijutott mostanában… Két hét múlva lesz egy kis klubkoncertünk itt a közelben, gyertek el, ha van kedvetek! Nem hordok jegyeket a zsebemben, de felíratlak titeket a listára. Utána pedig meghívunk titeket egy italra hálánk jeléül – mondta Liam kedvesen, arcán látszott, hogy őszintén szeretné nekünk meghálálni valahogy ezt az egészet.

   - Ott leszünk! – vágta rá lelkesen Walsy, én pedig nem tudtam nemet mondani, nem is akartam.

   - Remek! Remélem, addig nem találkoztok Louis-val – vigyorodott el Liam, azzal besegítette az említettet a még mindig rájuk várakozó taxiba.

 Mosolyogva integettünk utánuk, aztán hangos és gyerekes visításban törtünk ki, miután eltűntek. Nemcsak Walsy érezte magát a felhők között, hanem valamely rejtélyes okból én is. Nem kellettek a szavak, csak egymást ölelve táncikáltunk és visongtunk az utcán, aztán fülig érő szájjal mentünk fel a lakásba.