39. Walsy és Nadine - Just Hold On

   Sziasztok, drágák!

   Hű, nem is tudjuk, mit mondjunk... Ide már kevés lenne egy bocsánat kérés ennyi kihagyás után, de reméljük, még nem feledkeztetek meg a blogunkról - mert mi nem feledkeztünk meg rólatok, és arról, hogy mennyire tetszett nektek a történet. Bízunk benne, hogy ez most is így lesz, noha a végéhez közeledünk.

   Jó olvasást kívánunk nektek az új, majdnem 3500 szavas, vegyes fejezethez! Lyanna és Gin

***

/Walsy/
- Gyere! – súgtam izgatottan Andy fülébe, miután ajkaink elváltak egymástól.

Lassan eltávolodtam tőle, a szemébe néztem, mely meglepettséget és vágyat tükrözött egyszerre. Az enyémben sem láthatott mást; a szenvedélytől felhevülve felálltam, és lassan elindultam Nadék hálószobája felé. Hallottam magam mögött a fiú lépteit, szám erre huncut mosolyra húzódott.

Rögtön megcéloztam az ágyat; ráfeküdtem, keresztbe elnyúltam rajta, s oldalfekvésbe tornáztam magamat. Karommal megtámasztottam a fejemet, úgy néztem az ajtó felé, ahol nemsokára feltűnt Andy alakja. Lassan jött csak beljebb, mintha félne tőlem, vagy attól, mi fog történni kettőnk között – én viszont cseppet sem találtam ijesztőnek, sőt, türelmetlenül vártam, hogy a fiú közelebb lépjen hozzám.

- Mi lesz? – kérdeztem tőle félig durcásan, félig ingerlően. Fél percig habozott még ezután, ám végül ő sem bírt ellenállni a helyzetnek. Gyors mozdulattal felfeküdt az ágyra, velem szembe, s ugyanúgy megtámaszkodott rajta, ahogyan én tettem.

- Biztosan akarod? Mert én nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - akadékoskodott folyton, amit aranyosnak találtam, de a kérdésére adott válaszomat hirtelen át kellett gondolnom magamban.

Biztosan akarom ezt az egészet!? Gőzöm sincs róla, talán. Jelenleg csak abban voltam biztos, hogy jól akarom érezni magamat, hogy elfelejtsem Louis-t, és ha ehhez az kell, hogy lefeküdjek Andyvel, vállalom a kockázatot.

- Igen, szeretném – vallottam be neki, majd ajkamba haraptam, közben végig le sem vettem róla a szememet. Válaszom hallatán nagyot sóhajtott, melynek vége már-már nyögésbe ment át, amitől kezdtem kissé úgy érezni, túl sok a felesleges ruhadarab rajtam.

Óvatosan a vállamhoz nyúltam, hogy a ruhám pántját lassan lecsúsztathassam róla. Andy, aki eddig a szememet nézte, pillantásával elkezdte követni a kezemet, s abban a pillanatban, ahogy a pánt végigsiklott a karomon, ő magára húzott.

Minden olyan gyorsan történt; az ital hatása miatt a vágyam Andy iránt felfokozódott. Azt nem tudtam, ő mennyit ivott, de láthatóan nem bánta, mi történik kettőnk között: minden szó nélkül ültetett magára, majd derekamat átfogva közelebb húzott magához. Ajkát vadul az enyémre tapasztotta, miközben én feje alá nyúltam, hogy hosszú hajánál fogva hátraránthassam a fejét; így könnyedén a nyakához értem, amelyet finoman harapdálni és csókolni kezdtem, mire Andy száját mély nyögések sorozata hagyta el. Kezemmel közben elkezdtem kigombolni az ingét, s amint tenyeremmel megéreztem kidolgozott mellkasán csupasz bőrét, finoman végigszántottam rajta a körmeimmel.

- Ah! – nyögött fel hangosan Andy, majd kezeivel lefogta az enyémet, hogy hanyatt tudjon lökni az ágyon. Most én kerültem alulra, ő pedig felém térdelt. Egyik kezével összefogta a karjaimat, fejem fölé helyezte őket, másikkal pedig lecsúsztatta a pántot a vállamról, miközben ujjával gyengéden végigsimított a bőrömön.

Minden egyes érintésénél úgy éreztem, apró szikrák pattognak ujjai nyomán. Kellemes, bizsergető érzés volt, amelyet életem végéig is szívesen elviseltem volna. Andy látványa, férfias illata magában is elbódított, de amikor ajkait végigfuttatta a nyakamon, kezdtem komolyan elveszíteni a fejemet.

- Andy… - nyögtem erőtlenül a nevét, hangom tele volt szenvedéllyel.

- Walsy… - A fiú lassan megcirógatta az arcomat, közben mélyen a szemembe nézett.

Tökéletes pillanat volt. Egyszerűen tökéletes, romantikus filmbe illő. Azt hittem, semmi nem fogja félbeszakítani. Csakhogy a romantikus sztorikban nem szerepel Nadine, aki magát nem zavartatva, becsörtet a hálószobába, hogy kioktasson minket.

- Kérlek, mondjátok, hogy csak véletlenül gabalyodtatok össze! – Tekintetét a plafonra emelte, kezével idegesen a hajába túrt. Andy kelletlenül, de villám tempóban kászálódott le rólam, hogy megigazíthassa a nadrágját. Én is felültem, ruhám pántját visszacsúsztattam a vállamra, és semmiféle bűntudatot nem érezve néztem Nad szemébe.

- Éppen szexelni szerettünk volna – osztottam meg vele a nem túl távoli jövőre vonatkozó tervünket, ám erre csak megcsóválta a fejét.

- Oké, mindent értek, részeg vagy, Andy pedig pasi – foglalta össze röviden, majd a fiúra pillantva hozzátette: - Már elnézést a megfogalmazásért!

Andy legyintett, pironkodó arccal elmosolyodott, s úgy érezte, minél előbb el kell hagynia a szobát. Persze ebben nagy szerepet játszott a barátnőm villódzó tekintete is…

- Szóval Walsy – Nadine közelebb sétált az ágyhoz, miután már csak ketten maradtunk a helyiségben. -, látom, éppen időben jöttem. Csak közölni szerettem volna a hírt, hogy megszületett Louis gyereke.

Egy pillanat alatt elhagyott a közönyösség és az érdektelenség, helyére döbbenet ült ki az arcomra, szívembe pedig fájdalmas felismerés hasított. Megszületett a pici. Ezek után Louis biztosan nem szeretne majd velem lenni! Volt egy olyan érzésem, hogy ez újra összehozza majd őket Brianával, de semmiben sem voltam biztos, csak egy dologban: hogy nagyon félek. Rettegek attól, mi fog most következni, rettegek az újabb fájdalmas szúrástól, amit okozhat nekem. Rettegek, mi lesz, ha nem megy vissza Brianához, hanem Danielle mellett marad? Nekem mindegy volt, hiszen tudtam, már nincs szerepem Louis életében.

- Nem mondasz semmit? – Nadine meglóbálta előttem a tenyerét, de alig érzékeltem belőle valamit. Továbbra is magam elé meredtem, tátongó lyukkal a szívemben, melynek fájdalma kertelés nélkül ült ki az arcomra.

- Én… - Nagy sokára megköszörültem a torkomat. – Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre – vallottam be neki, szemem pedig abban a pillanatban megtelt könnyekkel. Nadine rögtön leült mellém az ágyra, magához húzott, s miközben belőlem egyre hangosabban tört fel a sírás, ő megnyugtatóan beszélt hozzám, és simogatta a vállamat.

Percekig ülhettünk így, mire éreztem, kezdenek elfogyni a könnyeim. A vállam már nem rángatózott, megnyugodni látszottam. Legbelül is éreztem, hogy sokkal jobban vagyok. Az, hogy minden hirtelen tört fel belőlem, sokat segített. Hát még Nadine támogatása! Mint általában, most is számíthattam rá.

- Jobban vagy kicsit? – kérdezte együttérző hangon a barátnőm. Lassan bólintottam, számra még egy halovány mosoly is kiült. Kissé élettelen volt, de legalább mosoly.

- Azt hiszem, kezdek tőle végleg elszakadni – vallottam be neki. – Olyan, mintha már nem lennék a rabja. Ebben a percben valami teljesen megváltozott, érzem, hogy beletörődtem, azt hiszem. Beletörődtem abba, hogy nem lehetünk együtt. – Hangom már nem volt szomorú, inkább csak a múlt emléke fájt. Tudtam, hogy ez sosem fog eltűnni, csak halványulni, de nem is bántam. Voltak nagyon szép pillanatok, amiket nem akartam elfelejteni. Soha.

- Azt hiszem, most így lesz a legjobb. – Nadine mosolyogva nézett rám, hangja biztató volt. Tudtam, hogy mindenben számíthatok rá.

- Köszönöm, Nad! – hálálkodtam neki, s hirtelen átöleltem, amit ő meghatódva viszonzott. Ismét filmbe illő pillanat tanúi lehettünk, ám ezúttal a szobába lépő Niall szakította meg az idilli ölelkezésünket.

- Bocsi, lányok, nem akarok zavarni, de egy perc múlva éjfél lesz! – hívta fel a figyelmünket az újév közeledtére. Nadine-nal elváltunk egymástól, ő előrement Niallel, én pedig csak fél perc elteltével hagytam el a szobát, miután megigazítottam a sminkemet.

A nappaliba lépve a várakozó tömeggel találtam magamat szembe. Mindenki párokba vagy csapatba verődve beszélgetett, miközben izgatottan figyelte a tv kivetítőjét, amin elkezdett visszaszámolni az óra.

Tíz – nem akartam egyedül lenni. Kilenc – Andy mellé szerettem volna állni. Nyolc – sietve néztem körül a helyiségben. Hét – a szoba másik oldalán megpillantottam Andyt. Hat – egyedül állt a sarokban. Öt – tudtam, hogy oda kell mennem hozzá. Négy – sietve indultam el, hogy keresztülverekedjem magamat a tömegen. Három – már megtettem a köztünk lévő távolság felét. Kettő – már csak néhány lépés hiányzott. Egy – nekifutásból ugrottam a meglepett Andy karjai közé.

- Boldog újévet! – mosolyogtam rá, majd számat az övére tapasztottam anélkül, hogy bármit is mondhatott volna. Készségesen viszonozta a csókomat, miközben erős kezével átfogta a derekamat, hogy magához húzzon. A háttérben hallottam a jókívánságok sorozatát, az éljenezést, a bulis kiáltásokat: mindenki ünnepelte az újévet. Én is ünnepeltem – egy új év egy új kezdetet jelenthet. Új kezdetet Andyvel.

*

Reggel viszonylag korán ébredtem fel, noha a buli hajnalig tartott. Öt óra tájban szép lassan mindenki elszállingózott, én pedig fáradtan ledőltem Nadék kanapéjára, Andy karjaiba, s így aludtunk el együtt.

Fél tíz fele tértem magamhoz. Rápillantottam a mellettem fekvő fiúra, aki békésen aludt. Rakoncátlan tincsei néhol a homlokába lógtak. Mosolyogva figyeltem őt, közben ujjammal gyengéden kisöpörtem a haját szeme elől. Szerencsére nem ébredt fel rá, így lassan, hangtalanul le tudtam mászni mellőle.

Utam egyenesen a konyhába vitt, terveim szerint reggelit készítettem volna négyünknek, de meglepetésemre nem voltam egyedül. Niall az asztalnál ült, előremeredt tekintettel, érkezésemre azonban felkapta a fejét.

- Jó reggelt! – mosolyogtam rá, ám amint észrevettem szinte üveges, fájdalommal teli tekintetét, kellemetlen érzés futott át egész testemen. – Niall… jól vagy? – Azonnal odasiettem, leültem mellé, hangomat igyekeztem suttogóra fogni, nehogy felkeltsem a többieket.

A szöszi lassan fordította felém a fejét, de arcán ugyanúgy kiült a bánat. Kezdett megijeszteni, nem tudtam mire vélni furcsa, tőle szokatlan viselkedését. Talán összevesztek Naddal? Vagy rosszul érzi magát? Nadine említette, hogy refluxa volt nemrégen, lehet, hogy kiújult a betegség?

- Niall, minden rendben? – Kezemet a vállára tettem, hogy tudja, bármi is történt, itt vagyok most mellette, hogy segíthessek neki.

- Walsy, sajnálom, hogy mindent a nyakadba zúdítunk, de azt hiszem, jogod van tudni erről is. – Hangja lesújtóan hatott rám. Belül megszólalt a vészcsengőm: mi történt már megint?

- Oké… hallgatlak! – Összeszedtem minden erőmet, készen várva, hogy mit fogok hallani Nialltől. Azonban amit ezután mondott, alig akartam elhinni, bármennyire is felkészültnek éreztem magamat.

- Louis anyja, Johannah ma hajnalban meghalt. Leukémiás volt – közölte velem, a hír pedig villámcsapásként hatott rá.

Johannah? Az a kedves nő, aki nemrég még a saját házában fogadott karácsonykor, és a szívét-lelkét beleadta a főzésbe? Az a kedves nő, akinek a szeme felcsillant, amint meglátta a hazatérő Louis-t? Az a kedves nő, aki rögtön, kérdezés nélkül befogadott a családjukba? Nem akartam elhinni. Egyszerűen nem… nem! Ez biztosan nem lehet igaz!

- Walsy! – Niall jó ideje szólongatott, de alig hallottam belőle valamit. Magamban tépelődtem: ordítani tudtam volna, mégsem jött ki hang a számon. Szemem automatikusan könnybe lábadt, miközben arra gondoltam, mekkora veszteség ez a világnak, mekkora veszteség ez Jay családjának, mekkora veszteség ez Louis-nak… Megszakad a szívem, ha most eszembe jut, mit érezhet. Valósággal imádták egymást az anyukájával. Különleges kötelék volt, ami köztük kialakult. Miért vették el őket egymástól!?

- Honnan tudod? – kérdeztem nagy sokára, ám észrevettem, hangom akaratlanul is remeg, miközben beszélek.

- Louis felhívott ma hajnalban. Azóta fent vagyok, és egyszerűen nem tudom, mit csináljak… - vallotta be Niall. Búsan pillantottam rá, s mikor láttam, hogy az ő szemében is könnyek gyülekeznek, magamhoz húztam őt, hogy megölelhessem.

Nehéz időszak volt ez mindkettőnknek, s abba bele se mertem gondolni, Louis hogy érezheti magát. Kire számíthat ezután? Ott a családja, igaz, de Briana nem könnyíti meg a helyzetét… Azt remélem csak, hogy Danielle méltó társa lesz. De ez még így is kevésnek tűnt. Úgy éreztem, rám is szüksége van. És nekem is szükségem van rá. Találkozni akarok vele.

*

/Nadine/
Arra riadtam a szilveszteri buli utáni reggel, hogy halkan nyílik az ajtó. Mostanság mindig felébredek, ha Niall felkel mellőlem. Azt hiszem, totálisan olyanok vagyunk már, mint egy idős házaspár, de bevallom, ez földöntúlian boldoggá tesz. Ám kivételesen nem így történt. Amikor viszont visszaosont, felriadtam. Álmosan pislogva ültem fel, és a hátához bújtam, miután lehuppant az ágy szélére.

-          Miért mentél ki? Éhes voltál? – motyogtam, miközben a finom, illatos nyakába fúrtam az arcomat.

Meglepődtem, amikor hirtelen felém fordult, és olyan hevesen ölelt meg, mint még talán soha. Akkor pedig egyenesen elhűltem, amikor zokogni kezdett, görcsösen remegett egész testében, úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta.

-          Niall, mi a baj? – Éreztem, hogy remeg a hangom, és már attól könnyes lett a szemem, hogy az én mindig életvidám és mosolyogós szerelmemet sírni látom.

-          Louis... Meghalt az anyukája – hüppögött.

Úgy éreztem, megdöccen körülöttem a világ, minden elmozdult. Egyszerűen nem normális, nem helyénvaló, nem igazságos, hogy egy olyan fiatal nő, mint Lou anyukája... Nem akartam elhinni. Kibuggyantak a könnyeim, úgy öleltem még szorosabban Niallt. Nem nagyon voltak szavaink, de nem is kellettek, ebben az esetben sokkal többet számított az ölelés.

Nem tudom, mennyi ideig bújtunk egymáshoz teljesen összetörve, de amikor elváltunk, gondolkodni kezdtem, noha még mindig bénának és tehetetlennek éreztem magam.

-          Walsy tudja már? – kérdeztem a sírástól rekedten, mire Niall bólintott.

-          Gondolom, nem viseli túl jól... – motyogtam, választ sem várva.

El sem tudtam képzelni, mit éreznék én, ha Niall édesanyját érné bármi.

-          Szerinted felhívjam Louis-t? Tudom, hogy nem segít, de... Annyit veszekedtem már vele, de úgy szeretem! Akarom, hogy tudja, hogy mellette állok – mondtam, és újra könnyes lett a szemem.

-          Ez nagyon édes tőled, Nad, úgy szeretlek! – felelte bánatosan Niall –, én beszéltem vele hajnalban, de... – félszegen vállat vont. 

Bólintottam, és azonnal tárcsáztam Lou-t. Fogalmam sem volt róla, mit fogok neki mondani.

-          Szia, Nad – szólt bele rekedten a telefonba.

Összeszorult a szívem a hangját hallva.

-          Szia. Louis, én... Niall mesélte, mi történt. Tudod, hogy nem okoz gondot nekem a kommunikáció, de most nem tudom megfogalmazni, mennyire nagyon sajnálom. Rohadt igazságtalan ez az egész. Nem lehet ilyenkor mit mondani, nem lehet vigasztalni. Csak... szerettem volna, hogy tudd, hogy veled vagyunk, Louis. Mindannyian, és bármire legyen is szükséged, mi segítünk, amiben csak tudunk – mondtam, elcsuklott a hangom a sírástól.

Louis a vonal túlfelén szaggatottan vette a levegőt, hallottam, hogy reszketve sóhajt, mint az ember hosszas sírás közben és után.

-          Köszönöm, Nad! – szólalt meg végül csöndesen –, sokat jelent. Most... lehet, hogy eltűnök egy időre.

-          Megértjük. Csak kérlek szépen, ne csinálj semmi butaságot, rendben? – könyörögtem neki.

-          Nem fogok. Nem tennék ilyet anyával. Ő azt akarta, hogy éljek és csináljam tovább a dolgom. Hogy zenéljek és soha ne adjam fel. Megígértem neki. Miatta így is lesz – mondta.

A hangjából csengő elszántságtól majd’ megszakadt a szívem. Lehunytam a szemem, az ujjaim elfehéredhettek, úgy szorítottam a telefonomat.

-          Ezt örömmel hallom – suttogtam –, és a kisfiad jól van?

-          Igen, kis vasgyúró. Még mindig nem hiszem el, hogy apa lettem – mondta, és a hangjában végre halvány örömöt fedeztem fel.

-          Majd látogassatok meg valamikor minket! – kérte, én pedig rögtön megígértem.

Hamarosan elbúcsúztunk, ám a vonalban ott lebegett a ki nem mondott kérdések sora Walsyról. Én azonban nem mertem szóba hozni a barátnőmet, féltem, hogy ezzel még több sebet szakítok fel Louis egyébként is romokban heverő szívében. Ráadásul annyira szerettem volna azt mondani, hogy ki fognak békülni, de a tegnapi jelenet fényében ebben nem voltam már olyan biztos, sőt. És nem lehettem önző, bár szívem szerint addig kerítettem volna, míg össze nem jönnek újra. De nem beszélhettem Walsy helyett. Nem tudtam, szereti-e még Lou-t. Nem tudtam, helyre lehet-e hozni még azokat a károkat, amik közöttük keletkeztek.

Miután letettük a telefont, Niall meg én ismét egymás karjában kerestünk menedéket a tragédia elől. Fájó, kába szomorúságban teltek az elkövetkező napok.

Nagyjából egy hónap múlva ellenben annyi minden történt, hogy átmenetileg ki kellett másznunk a gyászból, noha Louis édesanyját sosem feledtük: minden este összegyűltünk egy percre, meggyújtottunk egy gyertyát, és hallgatagon gyászoltunk és minden erőnket Louis felé küldtük.

Aztán megjelent Niall első száma, a This town. Korábban még nekem sem mutatta meg a kész verziót, csak akkor hallottam, amikor még a stúdióban énekelte fel. Összebújtunk a kanapén, úgy merültünk el a számban. Niall feszülten figyelte az arcom, én azonban teljesen átszellemültem. Észre sem vettem, hogy patakokban folynak a könnyeim egész idő alatt. A meghatottság darabokra tört. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a fiú, akit nemrég kiszúrtam magamnak hiányos One directionös ismereteimet pótolva, most már a szólóalbumán dolgozik. Úgy éreztem, a dal tökéletesen kifejezi őt, azt a nyugalmat és derűt, amit mindig is sugrázott magából, és aminek már én is a részese lehettem. Niall tiszta és gyönyörű lélek, és ez tökéletesen érződött a dalból.

-          Annyira büszke vagyok rád! Ez egyszerűen csodálatos, én... Pontosan valami ilyesmit képzeltem el mindig is, ha azt a nevet hallottam, hogy Niall Horan – lelkendeztem még mindig bőgve, miközben összevissza csókoltam a drága arcát.

Tudtam, hogy oltári nyálas vagyok, de az, amit mondtam, még így sem fejezte ki azt, ami kavargott bennem.

Lassan, boldogan elvigyorodott, miután fürkészte egy ideig a széles mosolyomat és a könnyes szememet, aztán hosszasan megcsókolt. És ezúttal tovább is mentünk. Az elmúlt hónapban annyira lekötött mindkettőnket a gyász, hogy alig csókoltuk meg egymást, másról nem is beszélve. Talán nem akartuk ezzel megsérteni Louis-t vagy az édesanyjának emlékét. Most azonban atomrobbanáshoz hasonlított az élvezet, amit átéltünk.

-          Nagyon szeretlek. Ez mind nem sikerült volna, ha te nem vagy nekem – súgta a fülembe, mikor kábán zihálva hevertünk egymásba gabalyodva.

Nem ellenkeztem, noha tudtam, hogy Niall mindezt egyébként is elérte volna, mert tehetséges és alázatos, tele ötletekkel. De azt készséggel elhittem, hogy én voltam a gyújtózsinór, elvégre ő is nagyon ösztönzőleg hatott rám mindig.

-          Én is nagyon szeretlek – mondtam neki lágyan.

-          Ugye tudod, hogy te ihletted a dalt? – kérdezte mosolyogva, én pedig elképedtem.

Már említettem, hogy reménytelenül romantikus bölcsész vagyok, aki a 19. századi regényekben rekedt, és arra vágyik, hogy egy Mr. Darcyhoz hasonló férfi érte emelkedjen ki félistenként a kerti tóból. Mindig is titkos vágyam volt, hogy valaki dalt, verset, akár egy gagyi képregényt írjon nekem. Sűrűn pislogva meredtem Niallre, aki felnevetett. Mintákat rajzolgatott a bőrömre, úgy kezdett mesélni:

-          Hát, elképzeltem, mi lett volna, ha mondjuk már kölyökként megismerlek. Azután szerelmesek leszünk egymásba, és mindenki azt hiszi, ez csak kamaszszerelem, de én tudom, hogy nem az, hanem sokkal több. És azután te elhagysz, de én soha többé nem tudok szabadulni a varázsodtól. Nem is akarok. És miközben írtam a számot, újra rájöttem, hogy mennyire szeretlek. Hogy pont jókor találkoztunk, mert gyerekként talán tényleg elsodródtunk volna. De most már talán örökre együtt leszünk. De az biztos, hogy én nem tudlak elengedni soha, mert minden hozzád vezet vissza – mondta.

Nem tudtam mit felelni, mert bőgtem. Megkaptam hát azt a költőt és hősszerelmest, akire titkon mindig is vágytam. Csak a csókom és a mohó ölelésem beszélhetett helyettem abban a pillanatban.

Annyira feltüzelt bennünket ez a sok érzelem, annyi volt mostanság a tragédia és a rossz, hogy valahogy le kellett vezetnünk a feszültséget, úgyhogy az egész napot az ágyban töltöttük, odáig azért át tudtunk menni a vágy közepette.

A mindennapok peregtek, amikor Liam felhívott bennünket, hogy össze kéne futni. Mélységesen egyetértettem, így a következő pénteken Walsy, Liam, Harry és mi ketten Niallel egy elég menő klub privát termében ültünk. Úgy tűnt, mintha Louis is ott lenne velünk, bár azt hiszem, mindannyian fájón és bűntudatosan gondoltunk rá. Hirtelen öregedett hozzánk képest annyit, hogy nem tudtunk vele lépést tartani, és ez furcsa volt. Rettentő különös volt belegondolni, hogy a srác, akit nemrég egy kukába rókázva találtam meg, és fel sem ismertem, ma már édesapa, aki a gyásszal birkózik kétségbeesve.

Valószínűleg mindannyiunk fejében hasonló gondolatok járhattak, mert míg a fiúk megitták az első sörüket, mi Walsyval pedig egy-egy koktélt, nem sok szó esett. Azután Liam nagy levegőt vett, és kibökte:

-          Cherly babát vár.

A reakciók nagyon beszédesek voltak. Niall és én meglepetten, de félig vigyorogva egymásra néztünk, Harry köhögni kezdett a szájában tartott, kortynyi sörtől, Walsy felsikkantott.

-          Nahát, haver! Ez... Tök jó! Szóval biztos vagy a dologban – találta meg a hangját elsőként Niall.

-          Igen, teljesen. Tudjátok, furcsa az egész, meg minden, hiszen mind ismerjük Cherylt kölyökkorunktól. De ő a tökéletes nő számomra – mondta szerelmesen mosolyogva Liam.

-          Hát, ha máris le akarod kötni magad, akkor azt hiszem, támogatnunk kell – jegyezte meg kissé gúnyosan Harry, de mosolygott mellé.

-          Gratulálunk, Liam! – mondtam én, Walsy pedig hevesen bólogatott, most már fülig érő mosollyal.

-          De most már igazán bemutathatnál Cherylnek. Nad és én csak a tévéből ismerjük – emlékeztette a barátnőm.

-          Mindenképp! – vigyorgott lelkesen Liam.

Beszélgettünk még egy kicsit arról, hogy milyen nemű babát szeretnének, milyen nevek tetszenek nekik. Úgy tűnt, Niall el-elréved, és mind közelebb húzott magához.

-          Mi a baj, kicsim? – súgtam oda neki.

-          Semmi. Csak... Elképzeltem, milyen lesz, ha majd mi újságoljuk a jó hírt – sóhajtott.

Lágyan elmosolyodtam. Szóval Niall eljátszott a babakérdés gondolatával. Minek tagadjam, én is. Ahányszor csak elképzeltem egy kisfiút, aki éppen olyan huncut és aranyos, mint Niall, elgyengültem. De választ nem adtam a szöszimnek, hanem csak loptam tőle egy csókot.

-          Nekem is van egy bejelentenivalóm – mondta Harry.

-          Ugye nem lesz neked is gyereked? Mert akkor azonnal bele kell vágnunk nekünk is – vihogott Niall, mire felnevettem kissé piros arccal.

-          Dehogy, eszemben sincs igába hajtani a fejem – röhögött Harry –, szerepet kaptam egy filmben.

-          Pornó lesz? – kérdeztem vigyorogva, mire a többiek felnevettek, még Harry is.

-          Most, hogy mondod, nem is lenne rossz. De nem. Christopher Nolan új filmje az, a dunkirki csatáról szól – büszkélkedett.

Egymás szavába vágva kérdezősködtünk és gratuláltunk. Ez tényleg elég menőnek hangzott, és valahogy biztos voltam benne, hogy Harry a filmvásznon is megállja majd a helyét.

Miközben a többiek még mindig a filmről beszélgettek, hátradőltem, úgy néztem végig rajtuk. Elöntött a büszkeség, és valami furcsa érzés, mint amikor az ember hirtelen ráébred, milyen gyorsan telik az idő és milyen hamar megváltozik minden. Egyszerre volt fájó és boldogító, ahogy végignéztem a fiúkon, akik jóformán a szemünk előtt váltak fiúbanda-tagokból férfivá, érett emberré, akik filmekben szerepelnek, szólóalbumokat készítenek, édesapává válnak.

Walsy kezét éreztem az enyémen, és amikor a barátnőmre néztem, láttam, hogy könnyes a szeme, csakúgy, mint az enyém. Részesei lehettünk ennek a folyamatnak, belecsöppenhettünk négy csodás ember életébe, köszönhetően a lecsúszott Louis-nak, aki jelenleg talán éppen Freddie-t dajkálja.

Azt hiszem, nem nagyon voltam olyan büszke életemben, mint abban a percben.