Sziasztok! :)
Elnézéseteket kérjük a hosszas késés miatt. Mentségem nincs nagyon - hacsak a szóbeli vizsgák és a heti ötszöri, napi nyolc órás munka nem lehet az. Most azonban végre volt egy kis időm, hogy megírjam a legújabb fejezetet, mely egy komplett Walsy szemszög. Az eddigiektől kicsit eltér, az események ugyanis nagyon felpörögnek benne. Igazán kíváncsi vagyok a véleményetekre!
A 102 rendszeres olvasónak szeretnénk köszönetet mondani, hiszen nagyon jól esik ez a sok pozitív visszajelzés. Az állandó/ néha kommentelő bloggereknek is ezer köszönet, miattuk van ugyanis kedvünk minden alkalommal a klaviatúra mögé ülni és megírni a következő részt. Sokat jelentetek nekünk! <3
Éppen ezért most is jól esne egy kis visszajelzés. Mit szóltok a történtekhez? Mit gondoltok, Lottie megkedveli majd Walsyt? Mi lesz Walsy édesanyjával? Na és a Louis-féle cselekményszál hogy tetszett? Ezernyi kérdés, a válasz a tietek. :)
Jó olvasást: Lyanna és Gin
***
Louis
a napokban teljesen kifordult magából. A Brianával való telefonbeszélgetése
csak olaj volt a tűzre: a lány közölte, hogy mára úgyis tudja az egész világ,
hogy Louis a gyerek apja, úgyhogy ha nem hajlandó kifizetni a megbeszélt
összeget, azonnal felkeresi egy újságíró ismerősét, hogy írjon cikket arról, mennyire
önző és szívtelen a One Direction énekese, amiért cserbenhagyja leendő születendő
gyermekét.
A
karácsonyi vacsora is feszült hangulatban telt: Jay mindennek elhordta Brianát,
ami a helyzeten nem segített, hiszen akárhányszor csak meghallotta a nevét,
Louis arca dühösen eltorzult. Ha ez nem lett volna elég, Lottie-val is
összeszólalkoztak néhányszor, amiért a húga nem volt hajlandó kedvességet
tanúsítani velem szemben. Nem mondom, hogy ez nem esett rosszul, de az sokkal
jobba bántott, hogy Louis-t ilyennek látom.
Egyedül
az ikrek oldották valamennyire a kellemetlen légkört, miközben felváltva
mesélték el mindenkinek a napokban velük történt vicces eseményeket. Lottie-val
ellentétben Fizzy nagyon megkedvelt engem, s ahányszor lehetősége nyílt rá,
beszélgetésbe elegyedett velem. Nekem is nagyon szimpatikus lány volt,
közvetlensége és odaadó figyelme Louis-ra emlékeztetett. Ahányszor csak nővére
egy rossz szót is szólt rám, mérges pillantást lövellt felé, akárcsak Jay, aki
ráadásul meg is kérte, hogy Danielle nevét ne ejtse ki a száján, ha a
közelemben van.
A
feszültség lassan kezdett oldódni, az ajándékozásnál már kivétel nélkül
mindenki mosolygott. Még Louis is, aki ötletesnek találta, hogy egy nyakpárnát
adok neki ajándékba, amelyre ráadásul rávasaltattam az egyik közös képünket –
annyit panaszkodott szegény, hogy a repülőutakon megfájdul a nyaka, így
gondoltam, ez most éppen kapóra jöhet. Jay és Dan egy üveg vörösbort kaptak
tőlem, az ikreknek egy-egy hasonló stílusú, de színben különböző ruhát vettem,
melyet Louis segített kiválasztani; ő mégis jobban ismeri Phoebe és Daisy
ízlését. Fizzynek egy apró kövekkel kirakott fülbevalót adtam, amely
tökéletesen illett szép kék szemeihez. Ugyan Lottie-tól nem kaptam semmit, én
mégis megajándékoztam őt egy márkás, bézs szemfestékkel, aminek – bármennyire
is próbálta tagadni – láthatóan örült.
-
Köszi! – mosolygott rám. Láttam, hogy még valamit szeretne mondani, de inkább
sóhajtott egyet, s ajándékozás után rögtön felment a szobájába.
-
Walsy, Louis, gyertek ide egy kicsit! – Jay a kanapéhoz intett minket. Dannel
az oldalán úgy mosolyogtak ránk, mint az ötéves kisgyerekek. – Szeretnénk nektek
boldog karácsonyt kívánni! – Ezzel átnyújtottak nekünk egy borítékot.
Kíváncsian
felbontottuk, és amikor megláttuk, mi van benne, hálálkodva a nyakukba
ugrottunk. Egy kétszemélyes, Franciaországba szóló síúttal leptek meg minket,
melynek köszönhetően a szilvesztert és az újévet a havas hegycsúcsok között
tölthettük. Megilletődve köszöntem meg nekik a kedvességet: ez az ajándék
csodálatos volt, ráadásul nagyon drága, én pedig igazán hálás voltam azért,
hogy ilyen közvetlenek hozzám, s elfogadják azt, hogy Louis barátnője vagyok.
-
Nagyon köszönjük, ez egy fantasztikus meglepetés! – mondtam köszönetet Jay-nek,
amikor kettesben voltunk a konyhában. – Louis-nak biztosan jót fog tenni egy
kis pihenés, annyit stresszel mostanában – állapítottam meg, miközben
segítettem a mosogatógépbe pakolni a szennyes edényeket.
-
Jaj, drágám, örülünk, hogy tetszik az ajándék! – mosolygott rám kedvesen. – Olyan
jó, hogy Louis melletted találta meg a boldogságot! Azt hiszem, ráfért már
ennyi rossz dolog után. Ráadásul te jó hatással vagy rá, mert amióta megismert,
sokat változott, szerencsére előnyére – árulta el Jay.
-
Ezt jól esik hallani – feleltem, majd segítettem befejezni a rendrakást a
konyhában.
Este,
miután egy pohár pezsgővel koccintottunk a kandalló előtt, Jay és Dan átvitték
az ikreket és Fizzyt a nagyszülőkhöz. Lottie a barátnőivel ment el bulizni,
úgyhogy csak ketten maradtunk a házban.
A
nappaliban ültünk, egymást átkarolva. A kandallót néztük, ahogyan a vörös
lángok ritmikus táncot jártak benne és kellemes meleggel töltötték meg a
szobát. Oldalra pillantottam; Louis csendesen mélázva bámult maga elé, szép
szemében visszatükröződött a pattogó lángok sugara.
-
Louis? – szólítottam meg halkan, mire feleszmélt. A fejét felém fordította,
arcára mosoly ült ki, de még ez sem tudta leplezni az elmúlt napok
fáradalmainak jeleit.
-
Igen? – kérdezett vissza, közben szabad kezével megfogta az enyémet.
-
Szeretlek! – súgtam oda neki halkan, rövid csend után.
Elmosolyodott,
mélyen belenézett a szemembe, és közelebb hajolt hozzám, hogy a következő
pillanatban ajkamra lágy csókot adhasson.
-
Én is szeretlek, Kincsem! – felelte kissé feloldódva, majd ujjaival simogatni
kezdte a felkaromat. Kellemes bizsergés kerített hatalmába.
-
Köszönöm ezt a csodás karácsonyt neked! – fordultam felé, mire ő furcsa
grimaszt vágott.
-
Ha még csodás is lett volna… - motyogta maga elé. – Sajnálom, hogy így alakult.
Egy barom voltam, aminek a következményét életem végéig viselnem kell majd és
velem együtt sajnos neked is. – Louis gondterhelten felsóhajtott. Még mindig
nem szokta meg, hogy egy hónapon belül apa lesz. Más körülmények között
biztosan örült volna neki, de Brianát nem szerette. Az a nő megkeserítette az
életét. Bizonyára nem volt képes belenyugodni abba, hogy nem jelentett többet
Louis-nak egy egyéjszakás kalandnál.
-
Én melletted állok bármiben, ugye tudod? – Türelmesen rápillantottam, amit ő
egy ideges mosollyal nyugtázott. Úgy éreztem, bántja valami, de biztos voltam
benne, hogy ha akarja, akkor majd elmondja nekem, mitől ilyen feszült. Nem
akartam faggatni, ismertem már annyira, hogy tudom, nem szereti a
kérdezősködést.
-
Bármiben? – Szólalt meg hirtelen, fél perc néma csend után. Bólintottam.
-
Bármiben, Louis – hangzott a válaszom, ezután újfent csönd telepedett a
szobára.
Tovább
néztük a pattogó tüzet, közben rádőltem a barátom vállára. Ő fejét az enyémre
hajtotta, s így ültünk, amíg el nem aludtunk mindketten. Órákkal később
ébredtünk fel csupán, amikor Jay-ék éjfél körül hazaértek. A gyerekeket a
nagyszülőknél hagyták, így csak ketten voltak.
-
Elfáradtatok? – Jay barátságosan mosolygott ránk, amikor a nappaliba ért.
-
Csak annyi finomságot ettünk ebédnél, hogy nem maradt már másra energiánk –
feleltem, mire Louis anyja felnevetett.
-
Nem lenne kényelmesebb fent aludni? – kérdezte aztán, mi pedig helyeslően
bólogattunk, akár a magatehetetlen gyerekek, így miután ezredszerre is
köszönetet mondtunk az isteni ebédért és a kellemes hangulatért, felmentünk
Louis régi szobájába, befeküdtünk az ágyba, s ott folytattuk tovább lent
elkezdett pihenésünket.
Már
éppen elaludtam volna, amikor a mobilom rezgő hangja miatt minden álom kiment a
szememből. Bosszúsan nyúltam az éjjeliszekrény felé, hogy megnézzem, ki keres,
ám amikor megláttam, hogy ismeretlen szám, kíváncsian szóltam bele.
-
Halló?
-
Üdvözlöm! – Számomra idegen női hang szólalt meg a vonal másik végén. – Walsy
Curringtonnal beszélek? – kérdezte.
-
Igen – feleltem meglepetten, s hallottam, hogy Louis mozgolódni kezd mellettem.
Bizonyára ő is felébredt a telefon rezgésére – vagy ha arra nem, az én
mocorgásomra.
-
A doncasteri kórházból telefonálok Önnek – tájékoztatott higgadtan a nő, ám én
korántsem tudtam ennyire nyugodt maradni. Amint meghallottam a kórház szót, a szívem ezerrel kezdett
zakatolni. Éreztem, hogy valami baj van. – Az édesanyja balesetet szenvedett,
fél órája szállították be hozzánk eszméletlen állapotban. Az értesítendő
személyek listáján a Maga neve szerepelt, mint a beteg gyermeke, így
kötelességünknek éreztük, hogy felhívjuk és értesítsük a történtekről – hadarta
le a hivatalos szöveget, ám én az első mondata után alig tudtam rá figyelni.
-
Hogy történt?! – Egy szempillantás alatt éberré váltam. Úgy ugrottam fel az
ágyról, mint akit megcsípett egy skorpió. Erre Louis is felült, aggódó
tekintetével kérdőn fürkészett, de én csak halálsápadt arccal meredtem vissza
rá, várva az ápolónő válaszát.
-
Az édesanyját elgázolta egy autó az utcán, majd elhajtott. Az egyik szemtanú
sietett a segítségére és azonnal tárcsázta a mentők számát – világosított fel.
Elborzadtam. Cserbenhagyásos gázolás? Ki
a fene képes ilyenre?
-
Van egy húgom, ő nem volt ott a baleset helyszínén? – kérdeztem azonnal, mert
eszembe jutott, hogyha Sheila végignézte ezt az egészet, még biztosan sokkos
állapotban lehet.
-
Nem. Az édesanyja egyedül volt – mondta, s ezzel némiképpen megnyugtatott.
Legalább a húgomnak nem kellett ilyen borzalmat látnia. – Viszont egy mentős
kolléga értesítette az édesapját, aki jelenleg a húgára vigyáz. Nemsokára
ideérnek a kórházba – tájékoztatott, mire megköszöntem neki a hívást és
bontottuk a vonalat.
-
Walsy, baj van? – szólított meg Louis, miután legalább fél percig, lefagyva
bámultam a velem szemközti falat. A hangjára lassan odafordítottam a fejemet,
rettegő pillantásomat aggódó tekintetébe fúrtam, ami csak jobban megijesztette.
– Mi történt? Anyukáddal van valami? – kérdezgetett, nekem pedig csak annyi
erőm maradt, hogy bólintsak egyet.
Rövidesen
azonban magamhoz tértem a sokkos állapotból, s megosztottam Louis-val, mit
mondott az ápolónő. Hangom végig remegett, és észrevettem, hogy a víz is kiver
tehetetlenségemben.
-
Te jó ég! – kiáltott fel, majd egy szempillantás alatt leugrott az ágyról. –
Tudom, hol a kórház. Odaviszlek! – ajánlotta azonnal, s meg sem várva, mit
felelek erre, karon ragadott. – Hozd a táskádat, lent várlak! – Ezzel csókot
adott a homlokomra. – Ne aggódj, minden rendben lesz!
Én
is ezt reméltem. Bíztam benne, hogy anyának nem esett komolyabb baja, bár
legbelül szörnyen rossz érzésem volt az egész üggyel kapcsolatban. Miközben
lefelé baktattam a lépcsőn, szorosan ölelve a táskámat, nem tudtam elterelni
aggasztó gondolataimat, pedig minden erőmmel szerettem volna legalább magamat
megnyugtatni. Ha a húgommal találkozom, muszáj lesz higgadtnak maradnom, hogy
támogathassam őt. Valakinek bírnia kell – és én leszek az.
*
Könnyeim
akaratlanul folytak végig arcomon, miközben a száguldó kocsiban ültem. Louis
vezetett, s egyetlen pillanatra sem lassított le. Minden sárgán áthajtott,
megelőzött másokat is, csak azért, hogy minél hamarabb a kórházba érhessünk.
-
Ne menj ilyen gyorsan! Még a végén… - aggodalmaskodtam miatta is, ám ebben a
pillanatban megszólalt mögöttünk egy rendőrautó szirénája.
-
A picsába! – Louis bosszankodva a kormányra csapott, de fél percen belül
keresett egy parkolót, ahová félre tudott állni. A rendőrautó mellettünk állt
meg, s amíg mi idegesen vártuk, hogy mi fog történni, az egyenruhás férfi
komótosan, szinte ráérősen sétált oda hozzánk. Végül a vezetőfülke ablaka előtt
állt meg, gumibotjával ütemesen kopogni kezdett rajta. Louis válaszul letekerte
az ablakot, mire a rendőr behajolt az utastérbe.
-
A megengedettnél kicsit gyorsabban hajtott, fiatalember, és mivel egy ideje
követem, láttam, hogy áthajtott egy piros lámpán is – mondta el az okát annak,
miért állított félre bennünket.
-
Igazán sajnálom, de siettem – hangzott Louis válasza, amely ebben a helyzetben
nem volt éppen megfelelő.
-
Remélem, tudja, hogy ez nem indok! – A rendőr szigorúbb hangnemre váltott, mert
látta, hogy valószínűleg nem tud mit kezdeni a fiú makacsságával. –
Pénzbüntetést kell kiszabnom Önre – mondta ki a végítéletet. Louis dühösen
felhorkantott. Egyikünknél sem volt egy fitying sem, a papírok kitöltése pedig
hosszú időbe is beletelhetett – nekünk viszont minél hamarabb kellett volna a
kórházba érni.
-
Kérem, értse meg, hogy most sietünk! Nem lehet máskor kitölteni azokat a
papírokat? – A barátom tehetetlenségében idegesen próbálta győzködni a férfit,
azonban hasztalan.
-
Megkérem, hogy szálljon ki a kocsiból! – szólt rá, elengedve füle mellett Louis
kétségbeesett kérését.
-
Kérem, uram! Ha megadok egy elérhetőséget, az sem jó? Nem tudnánk valahogyan
megegyezni? – próbálkozott tovább.
-
Megismétlem, hogy szálljon ki a kocsiból, vagy kénytelen leszek erőszakhoz
folyamodni! – Teljesen hajthatatlan volt.
-
Louis, kérlek… - Egyik kezemet a karjára tettem, úgy kértem, hogy tegye, amit
mondanak neki. Végül bosszankodva nyitotta ki az ajtót.
-
Figyeljen, élet-halál kérdése, hogy odaérjünk a kórházba, különben… - kezdett
volna magyarázkodni a rendőrnek, de ő félbeszakította.
-
Nem érdekel, hová sietnek! A törvényt akkor is be kell tartani. – Eközben néhány
járókelő, aki a közelben sétált, megállt bámészkodni. A hasonló incidensek
mindig érdekelték az embereket, pláne, ha valaki olyan személy szegte meg a
törvényt, mint Louis. Egy-két arc a tömegben felragyogott, mikor felismerte,
kit állított meg a rendőr éjnek idején – közelebb jönni azonban nem mertek,
helyette telefonjukat kapták elő, hogy megörökítsék a pillanatot.
-
Most pedig maradjon itt, hozom a papírokat! – utasította őt a rendőr, s
elindult a kocsija felé, de Louis a karja után kapott.
-
Biztos úr, beszéljük meg! – A rendőr azonban hirtelen mozdulattal fordult meg,
s kulcsolta össze Louis csuklóját. Ijedten felkiáltottam, mikor háttal a
kocsinak lökte őt és a zsebében lévő bilincsért nyúlt.
-
Erre semmi szükség! – keltem a fiú védelmére, áthajolva a váltó fölött.
-
Őrizetbe veszem a rendőr jogszerű intézkedésének ellenszegülése miatt. Jogában
áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon. Joga van
egy ügyvéddel beszélni. Ha nem tud ügyvédet fogadni, az állam fog kijelölni
egyet Önnek.
-
Ne csinálja! – Louis még egy ideig rángatózott, de amint látta, hogy hasztalan,
amit tesz, még utánam kiáltott, mielőtt beültették volna a rendőrautóba: - Fogd
a kulcsot és menj a kórházba! Miattam ne aggódj, fel foglak hívni! – Ezzel az
ajtó hangosan becsapódott, életem szerelmét pedig már csak üvegen keresztül
láttam. Szemem újfent megtelt könnyel. Tehetetlenül, kimerülten, szinte sokkos
állapotban néztem, ahogyan a kocsi kigurul a parkolóból, s Louis-val együtt
elhajt. Magamra maradtam.
Fogalmam
sem volt, mit kellene tennem. Nem hagyhattam, hogy bevigyék Louis-t, de mielőbb
oda kellett érnem a kórházba is, hiszen ki tudja, mennyire kritikus az anyám
állapota. Végül csak egy megoldás jutott eszembe: a kórházból fogom felhívni
Louis-t, s amint meggyőződtem róla, hogy anya állapota stabilabb, leteszem érte
az óvadékot.
-
Hosszú lesz ez az éjjel… - suttogtam kimerülten, összetörten magam elé,
miközben átültem a kormány mögé, hogy beindíthassam a kocsit. Legbelül pedig imádkoztam, hogy mindez csak egy rossz álom legyen. Egy rémálom, amiből nemsokára felébredek...
Kedves Írónők!
VálaszTörlésKomolyan? Komolyan itt kell abbahagyni? Leesett az állam, és azóta is úgy van! Muszáj ilyen kegyetlennek lenni? Egyszerűen nem jutok szóhoz!
Lenyugodtam! Azt hiszem!
Még mindig fantasztikus! Imádom!
Drága Moncsi!
TörlésSajnáljuk, egy hetet kell már csak kibírnod a folytatáshoz... :)
Nagyon édes vagy, hogy kommentelsz, ráadásul ilyen pozitív visszajelzéseket kapunk tőled.
Várunk vissza, szép hétvégét: Lyanna és Gin
Basszuuuus
VálaszTörlésOké, kicsit megijedtem... Remélem Lotts megkedveli Walsyt és Lou is kiszabadul a dutyiból. :D Aw nem hittem, hogy ezt még valaha le fogom írni... Hm.
Anyway
Imádtam, és pár pillanatig csak ültem a laptopom mögött, és amolyan "HE" fejjel néztem magam elé, már a befejezést tekintve. Remélem Sheila is rendben van, azt pedig mindennél jobban, hogy nem lett nagy baja az anyukájának. <3
Kiborító, mikor így hagyjátok abba! :D
Tűkön ülve várom a következő részt. :) xx
Szia, drága! :)
TörlésA folytatásban felpörögnek az események, lassacskán minden ki fog derülni... :)
Köszönjük szépen a hozzászólást, a kedves szavakat. Iszonyatosan jól esik! Várunk a következő résznél is:
Lyanna és Gin