2016. február 19., péntek

25. Walsy - Lean on

Sziasztok, drágák! :)
Egy újabb péntek, egy újabb fejezet. Azt hiszem, kissé belelendültem az írásba, hiszen a szokásos 2500 szó helyett nagyjából 3700-at sikerült alkotnom. Fogjátok fel ezt úgy, mint egyfajta kárpótlást a múltkori késésért. Remélem, tetszeni fog nektek ez a mostani, fullos Walsy rész. Nagyon kíváncsiak vagyunk a véleményetekre - bármivel kapcsolatban -, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat! :)
Mielőtt jó olvasást kívánnék, megemlíteném azért, hogy ha elérjük a 100 követőt, extra hosszú különkiadással kedveskedünk majd nektek, amelyben mind a négy fiú szemszögéből olvashatjátok a történetet. Úgyhogy kérünk titeket, iratkozzatok fel, hogy minél hamarabb hozhassuk nektek az ajándékot!
Jó szórakozást: Lyanna és Gin

***


Este éppen elnyújtóztam a kanapén, amikor valaki csöngetett. Nadine a fürdőszobában volt, így persze, hogy nekem kellett felállnom, hogy ajtót nyissak. Esküszöm, mondhatnám, hogy meglepődtem azon, Louis állt előttem, de egyébként nem ért váratlanul. Mármint, mostanában annyira belekeveredtünk a banda életébe, hogy rengeteg alkalommal találkozunk velük, ami nem mellesleg szuper érzés. Egy-két hónapja még csak álmodozni sem mertem volna ilyesmiről.
- Szia! – tártam ki előtte az ajtót. Valószínűleg stúdiózásból jöhetett, mert ugyanaz a ruha volt rajta, mint reggel, csak megspékelte egy kis dohányszaggal.
- Szia! Bocsi, ha későn jöttem – udvariaskodott, majd besurrant az előszobába. A gyér megvilágításban vettem csak észre, hogy óriási sporttáska van az egyik vállán. Hanyag mozdulattal dobta le a földre, majd a karjaiba vont, hogy gyors csókot adjon a számra.
- Visszahoztam a mobilodat, Liam említette, hogy nálam hagytad – mondta, miután ajkaink elváltak egymástól, s Adidas nadrágjának zsebéből előhalászta a készüléket, mely bizonyára ez idő alatt csontig lemerült.
- Köszi! – vettem kézbe a rég nem látott kütyüt, amely annyi galibát okozott ma nekem. – Hát, igen, a sajtósok kiszagolták, hogy ott vagyunk. Vagy, még az is lehet, hogy az a sunyi portás küldte őket ránk – elmélkedtem, ugyanis én valószínűnek tartottam a dolgot.
- Franc tudja! – rántotta meg a vállát Lou, majd amolyan „Ne is beszéljünk róla többet!” arckifejezéssel témát váltott: - Egyébként, egy időre elutazom Doncasterbe. Rég voltam már otthon – jelentette be, mire én lazán elmosolyodtam, holott nem igazán repestem az örömtől legbelül.
- Tényleg? Ez remek! Biztos honvágyad van már ennyi idő után. – Beljebb léptem a nappaliba, és hellyel kínáltam, amit ő egy intéssel elutasított, ezért inkább én is állva maradtam.
- Az nem kifejezés – húzta fájdalmasan szívdöglesztő mosolyra vékony ajkait. – Viszont London nyüzsgése is hiányozni fog – nézett aztán mélyen a szemembe, mintha szavak nélkül akart volna üzenni valamit, de abban a pillanatban nem igazán értettem őt.
- Hát, az biztos, hogy ehhez nincs fogható! – értettem egyet vele.
Pont ekkor nyílt a fürdő ajtaja, s kilépett rajta Nadine, komplett fehérneműben. Csipkés melltartó hozzáillő, fekete francia bugyival, ahogy kell. Amint meglátta, hogy nem vagyok egyedül, maga elé kapta a legnagyobb díszpárnát, amit csak el tudott érni a kanapéról, s értetlenül meredt ránk. Louis láthatóan meglepődött, de bizonyára nem volt ellenére a látvány.
- Ööö... csáó, Louis! – köszönt neki torkát megköszörülve, szinte paprikavörös fejjel.
- Helló, Nad! – húzta ezer wattos vigyorra a száját. A barátnőm ezt követően beviharzott a szobájába, és magára csukta az ajtót. – Hú, micsoda lábak! – jegyezte meg félhangosan a srác, mire elképedve fordultam felé. Egy könnyed legyintéssel a szabad karjára csaptam, ami nevetést váltott ki belőle.
- Ne mondj ilyeneket a barátnőmről! – kértem szemrehányóan, de az én ajkaim szélén is mosoly bujkált.
- Nem tehetek róla, hogy amikor idejövök, az esetek nagy többségében alulöltözve flangáltok a házban – vonta meg a vállát, mire felkacagtam. Micsoda válasz!
- Általában akkor vagyunk alulöltözve, amikor te jössz – vágtam neki vissza, s ez igen csak elnyerte a tetszését.
- Igen? Megtisztelő. Akkor majd gyakrabban ugrok be hozzátok – harapott az ajkába mondandója végén, s én azt hittem, ott olvadok el. Persze, hiú ábránd lett volna azt gondolnom, hogy minket tisztel meg burkolt bókjával. Valószínűleg minden lánynak ezt mondaná, akivel csak találkozik.
- Mikor indulsz? – kérdeztem, elterelve a témát, mert ha arra gondoltam, hány lány bugyijába mászott már bele ez a srác itt, előttem, furcsa, fájdalmas rángást éreztem a gyomromban.
- Hajnalban. – Zavartan megköszörülte a torkát, bennem pedig hirtelen megállt az ütő. Máris elmegy? Ez őszintén elszomorított, hiszen azt jelenti, ezentúl nem fogunk olyan gyakran összefutni a város szórakozóhelyein és rendezvényein. Előtte azonban próbáltam közömbösséget színlelni. Nem tudom, mennyire sikerült…
- Ó, ez remek! – erőltettem az arcomra egy mosolyt. – Doncasterben bizonyára ki tudod pihenni magadat. Szép város – biccentettem kedvesen.
- Voltál már ott?
- Ami azt illeti… - vakartam meg zavartan egyik kézfejemet. – Ott nőttem fel. A családom még mindig kint él – árultam el neki, mire kikerekedett szemmel nézett rám.
- Komolyan? – Erre csak bólintottam.
- Én is terveztem, hogy meglátogatom majd őket, de a vonatok mindig dugig vannak – panaszkodtam neki, ami nevetést váltott ki belőle. 
- Utálok vonattal utazni, ezért megyek kisbusszal – mosolygott rám aztán, s egy pillanatig úgy tűnt, mintha lelassulna körülöttünk az idő. – Ha gondolod, elvihetlek… - ajánlotta, ám a tudatomig alig jutott el szavainak jelentése.
Csak bámultunk egymás szemébe, hosszúnak tűnő ideig. Nem tudtam levenni a szememet ragyogó kék íziszéről. Egyszerre volt zöldes, mint a haragos, hullámosan csapkodó óceán, kék, mint a tiszta, derűs ég és szürke, akár az ereje teljében ragyogó Hold. Elvesztettem a fejemet: akaratlanul is közelebb akartam hajolni hozzá. Érezni az illatát, beszippantani azt a kellemes Louis-illatot, amit már számtalanszor éreztem a közelében.
Úgy látszott, neki is hasonló gondolatok kavaroghattak a fejében. Tekintetével felváltva cikázott a szemem és a szám között, s közben lassan beleharapott alsó ajkába. Mozdulatától felgyorsult a szívverésem, s úgy tűnt, a világ megáll körülöttünk. A varázslatos pillanatot azonban – szokásához híven – Nadine rontotta el, amikor nagy robajjal kicsörtetett a szobájából.
Mielőtt bármi feltűnhetett volna neki, gyorsan visszahúzódtam, s zavartan nevetve néztem a barátnőmre, aki – immár magára véve a házi köntösét – széles vigyorral az arcán baktatott oda hozzánk.
- Képzeld, Louis hazautazik egy időre! – újságoltam neki, csak hogy megtörjem a kissé kínosnak vélt csendet. A fiú, állításomat igazolva hevesen bólogatni kezdett.
- Ó, király! Van mit kipihenned – helyeselt Nad, majd vállon veregette vendégünket. – Zökkenőmentes utazást kívánok! – udvariaskodott.
- Köszi! – nézett rá hálásan Louis. – Walsy, akkor…
- Igen, azt nagyon megköszönném! – bólintottam rá előbbi ajánlatára, miközben észrevettem, hogy Nad gyanús pillantással méreget bennünket.
- Akkor hajnalban jövök. Jó éjszakát, lányok! – intett nekünk egy széles mosoly kíséretében, a következő pillanatban pedig csukódott a bejárati ajtó, mely a srác távozását jelentette. Még egy ideig elképedve bámultam utána, hogy felfogjam, ez a valóság, és tényleg elutazom vele Doncasterbe. Álmodozásomból azonban Nadine zökkentett ki idő előtt.
- Aú! – kiáltottam fel, majd szemrehányó pillantással illettem lakótársamat, aki játékosan belecsípett a karomba. – Ezt miért kaptam? – kérdeztem tettetett felháborodással.
- Azért, mert nem marasztaltad! – válaszolta teljesen komolyan, mire hüledezve tátottam el a számat.
- Hogy mit nem csináltam?! – Úgy tettem, mint aki rosszul hall, vagy legalábbis nehéz a felfogása.
- Mindjárt éjfél van, ő hajnalban indul. Biztos jól esett volna neki, ha itt pihenheti ki magát. – Ujjaival határozottan csettintett az orrom előtt, én pedig éreztem, hogy arcomat kezdi elönteni a pír.
- Gondolod? – kérdeztem szenvedő hangon. Nad felkacagott.
- Tudom.
- Amúgy, Doncasterbe utazik, és el akar vinni magával – közöltem vele.
- Mi a pöcs?! – kiáltott fel meglepettségében, én pedig elnevettem magamat. – Ezt komolyan mondod? – meredt rám olyan arccal, mintha kísértetet látott volna, de szája sarkában láthatóan halvány mosoly bujkált.
- Kérdezd meg őt! – kacsintottam rá, majd az ajtóhoz rohantam, hogy a lépcsőházban még utolérjem Louis-t. Már kifelé tartott, amikor sikerült hallótávolságon belül kerülnünk.
- Louis, várj! – szóltam utána a lépcső tetejéről, mire kíváncsian megpördült a tengelye körül. – Nemsokára úgyis hajnalodik, nem lenne kedved itt aludni? – tértem azonnal a lényegre. Kérdésem hallatán elmosolyodott, s elindult vissza, felém.
- Ha nem zavarok, akkor szívesen maradnék! – mondta, mikor már előttem állt. Felnéztem a szemébe, mely minden alkalommal képes volt megbabonázni engem.
- Egyáltalán nem zavarsz! – közöltem vele mosolyogva, s mielőtt észbe kaptam volna, már az ajkai felé közelítettem. Úgy tűnt, őt ez nem lepte meg – mindenesetre készségesen viszonozta a hosszúra nyúlt, gyengéd csókot.
- Ez esetben köszönöm! – súgta a fülembe rekedt hangján, amitől a gyomromban életre keltek azok a bizonyos pillangók.
Nem törődve vele, kézen fogtam Louis-t, és visszavezettem a lakásba. Nadine már visszavonult a saját szobájába, egyedül Whiskey volt az, aki izgatottan ugrált a lábunk körül.
- Ez a kutya valamiért imád téged – csóváltam meg nevetve a fejemet, de igyekeztem csöndben lenni, hogy ne keltsem fel a barátnőmet.
- Azért, mert imádnivaló vagyok – hangzott a fiú szerény válasza, mire sóhajtva megforgattam a szememet.
- Oké, Mr. Imádnivaló, menjünk aludni, mert nemsokára kelünk! – Karon ragadtam őt, s egyenesen a szobámba vonszoltam.
- Egy ilyen pici lány hogy képes ekkora erőt kifejteni? – viccelődött Louis, miután lerakta a sporttáskát az éjjeliszekrényem mellé.
- Ha tudni akarod, ez a pici lány 165 centi, nem mellesleg önvédelmi tanfolyamra járt – számoltam be neki csípőre tett kézzel. Válaszomon először megdöbbent, majd utána elmosolyodott.
- Akkor jobb lesz vigyáznom veled! – jegyezte meg, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, levette magáról a pulcsiját, így láthatóvá vált fedetlen felsőteste.
Nagyot nyeltem, miközben helyet csináltam mindkettőnknek az ágyon. Próbáltam elterelni a figyelmemet Louis erős karjairól, tetovált mellkasáról, izmos hátáról… De valamiért nem akart sikerülni. Az pedig csak nehezítette a helyzetemet, hogy fél perccel később így bújt be mellém a takaró alá.
- Jó éjt! – súgta a fülembe. Hangjától összerezzentem, hangosat sóhajtottam, de minden erőmmel próbáltam magamon uralkodni. Louis, mintha gondolatolvasó lenne, hozzátette: - Tudom, én is szívesen csinálnék mást alvás helyett, de korán kelünk. – Hangja halk volt, rekedtes, de őszinte. A sötétben elmosolyodtam.
- Aludj jól! – hátat fordítva neki hozzábújtam, s éreztem, amint kezét védelmezőn a derekamra helyezi. Így szenderültem álomba…

*

Másnap hajnalban útra készen álltunk mindketten. Én álmosan kikaptam a szekrényből valamiféle göncöt, hogy magamra aggassam. Louis nagyobb gonddal választotta ki mai szettjét táskája tartalmából. Egy melegítő szettet viselt edzőcipővel, fejére sokat takaró kapucnit húzott, s így szinte teljesen felismerhetetlenné vált. Tisztára, mint egy Adidas reklám.
Hat körül búcsúztunk el Nadine-tól, aki – ,miután Louis enyhe célzást tett arra, hogy lenne pár tippje, kivel kellene megosztania távollétemben az üres lakást -  mosolyogva kívánt nekünk jó utat.
- Egy hét múlva jövök! – intettem neki mielőtt kilibbentünk volna az ajtón.
- Ne fenyegess! – nevetett fel, majd csókot dobott mindkettőnknek. Ezzel végérvényesen kezdetét vette az út.
A lépcsőházat elhagyva Louis egyenesen az utca végén parkoló, szürke Land Roverhez vezetett. Szinte meg sem lepett, hogy az ablakai teljesen el voltak sötétítve, megakadályozva ezzel bárkinek is az utastérre való belátást. Noha teljesen érthető óvintézkedés volt ez Lou részéről, elvégre, mégis csak egy világhírű fiúbanda egyik tagja, akit bárki bárhol felismerhet.
- Hölgyem! – nyitotta ki előttem az anyósülés ajtaját, miután a csomagtartóba tette a cuccomat. Kedvesen rámosolyogtam, mielőtt beültem volna a kocsiba, amely belülről is teljesen más volt, mint mondjuk Jamesszé. Míg Nad bátyjánál rendetlenség uralkodott, s használt óvszerek pihentek szétszórtan, addig Louis-nál még érezni lehetett az új bőrülések jellegzetes illatát. Bár, ki tudja, mit találnék, ha kinyitnám a kesztyűtartót…
- Nem vagy éhes? – zökkentett vissza piszkos gondolataimból a valóságba Lou hangja. Miközben elhelyezkedett a kormány mögött, bedugta a kulcsot az indítóba.
- Még nem, de szólok, ha az leszek. Bár, általában elfelejtek enni – vallottam be neki, s mivel zavarban voltam, kezeimet összekulcsolva a combjaimra helyeztem.
- Elfelejtesz enni? – nevetett fel a fiú, majd beindította a kocsi motorját, és lassan kigurultunk az útra. – Bár, ha jobban belegondolok, időnként nekem is kimegy a fejemből.
- Az látszik is! – szaladt ki a számon, de rögtön meg is bántam a dolgot. – Mármint, nem úgy értettem… - kezdtem volna szabadkozni, de mosolyogva félbeszakított.
- Nem gond, tudom, hogy voltak már jobb napjaim is – vonta meg a vállát, én pedig elszégyelltem magamat, amiért kimondtam hangosan, amit gondoltam.
- Hát, igaz, hogy az a szarvas a válladon nézett már ki jobban is. – Amikor láttam, hogy lazán kezeli a dolgot, bátorkodtam újabb megjegyzést tenni, de nem akartam túl messzire menni, így inkább témát váltottam, mielőtt reagálhatott volna iménti hozzászólásomra. – Egyébként, én is szeretnék egyszer tetoválást – jelentettem be, miközben kinéztem az ablakon a kora reggeli, nyüzsgő utcára.
- Igazán? – kérdezte meglepetten, s hangja alapján nem tudtam eldönteni, vajon ellenezné-e az ötletet, vagy tetszik neki.
- Igen, de csak valami egészen aprót, és személyeset – magyaráztam neki izgatottan.
- Na és hová? – faggatott tovább, bár nem bántam, mert jól esett, hogy nekem szenteli a figyelmét, meg persze az útnak, nehogy lesodródjunk róla, és szétroncsolódva kikössünk egy mély árok alján. Ez az, Walsy, csak pozitívan!
- A bokámra, azt hiszem. – Még nem gondolkoztam ezen, hiszen csak egy hirtelen jött ötlet volt, de már rég érlelődött az agyamba, s most, ha már szóba jött, komolyan foglalkoztatni kezdett.
- Ott nekem is van – bólintott Louis, mire zavartan elmosolyodtam.
- Igen, tudom. – Szégyellősen nézelődtem mindenfelé a kocsiban, egyedül rá nem mertem pillantani, pedig éreztem, hogy vonzza a tekintetemet.
- Hát, persze. Mikre nem jó a fanoldal, nem igaz? – nevetett fel jókedvűen, én viszont csak az ujjaimat tördeltem idegességemben. Miért van rám ilyen hatással? Oké, a válasz egyszerű: már 2010 óta a kedvenc celebem, és amióta megalakult a banda, hivatalosan is elkönyveltem a Föld nevű bolygó egyik legjobb énekesének. Nem mellesleg pedig, piszkosul jól néz ki… és annyira kellemes hallgatni, ahogyan beszél! - Lehet egy kérdésem? – Louis hangjára feleszméltem a gondolataimból, s teljes figyelemmel fordultam felé, közben próbáltam leplezni rajongói zavaromat.
- Csak nyugodtan! – bólintottam.
- Ezeken az oldalakon mindenhol azt látni, hogy én mennyire jó ember vagyok. Azt állítják, önzetlen, amit teszek másokért, és a hősükként emlegetnek. Te mindent elhiszel, amit leírnak? – Nem egészen erre a kérdésre számítottam. Döbbenten meredtem rá, miközben ő le sem vette a szemét az útról. Hirtelen ért a kíváncsi kérdése, és fogalmam sem volt, miért jutott ez most eszébe.
- Nos, alapvetően azt mondanám, hogy nem hiszek el mindent, amit a neten olvasok. – Úgy döntöttem, őszinte leszek hozzá. Nyugodtan dőltem vissza az ülésre, majd folytattam: - Sosem hittem, hogy léteznek igazi hősök, ezért azt sem tudom, mit is jelent igazából ez a fogalom. Azonban ha definiálnom kellene, akkor nem az idétlen maszkarába bújt, kigyúrt férfiak jelennek meg a lelki szemeim előtt, hanem ti négyen. – Oldalra pillantva láttam, ahogyan elmosolyodik. – Mindenki tudja, hogy ugyanolyan emberek vagytok, mint mások, de annak ellenére, hogy a világ leghíresebb embereinek listája élén szerepeltek, mégsem szállt a fejetekbe a dicsőség. Pontosan ezért néznek fel rátok a rajongók. Nem viselkedtek különbként. Elvegyültök mások között, de mégis kiemelkedtek, mert olyat tesztek értünk, ami hihetetlen önzetlenségre vall. – A szavak csak úgy ömlöttek belőlem, és mondandóm végén vettem csak észre, hogy Louis arcán még mindig ott ül az őszinte, angyali mosolya.
- Csak azért mondják ezt, mert híresek vagyunk. De mások is megtennék ugyanezt az emberekért. Sőt, meg is teszik. Itt vagy például te! – bökött felém a fejével, mire kíváncsian rápillantottam. – Jó volt látni, hogy mi mindent megtettél azokért a beteg gyerekekért a rendezvényen. Nem mindenki foglalkozik ilyennel, és ez elszomorító – húzta el végül a száját.
Ezután rövid csend telepedett közénk, de csak addig, míg Louis megkért, hogy nyúljak a kesztyűtartóba – amit arcomon bujkáló mosollyal meg is tettem -, és halásszak ki egy kedvemre való albumot belőle. Természetesen amint megláttam, hogy a The Fray egyik lemeze is a többi között kuksol, azonnal azt választottam. Felnevetett, amikor meghallotta az ismerős dallamot. Tudtam, hogy az egyik kedvenc bandája, de én is nagyon szerettem őket.
- Where did I go wrong? I lost a friend somewhere along in the bitterness – énekeltem az egyik kedvenc számom, a How to save a life sorait. Louis jókat nevetett rajtam, de olykor ő is csatlakozott, én pedig dobogó szívvel vettem tudomásul, hogy piszkosul szerencsés vagyok, amiért megismerhettem őt személyesen is.
Az együtt töltött idő hamar eltelt. Kora délelőttre már felbukkantak előttünk az ismerős, „hazai” tájak. A zöld ligeteket hamarosan felváltották előttünk a hangulatos, jellegzetes kis külvárosi házak. Úgy kapkodtam a tekintetemet, mintha már ezer éve nem jártam volna itt, pedig csak fél év telt el legutóbbi ittlétem óta.
- Hol tehetlek ki? – kérdte egy idő után Louis.
- Az Allerton Streeten, ha kérhetem – feleltem neki, s pár perc elteltével teljesítette is a kérésemet. Befordult az utca elején, s felparkolt a járdára addig, míg nem kászálódtam ki a kocsiból. – Mindent köszönök, de tényleg! – mosolyogtam rá, amit ő kedvesen viszonzott, majd ő is kiszállt, hogy kivegye a táskámat a csomagtartóból.
– Mennyi ideig maradsz? – kérdezte, én pedig felsóhajtottam, ugyanis ezt még nem döntöttem el.
- Nem tudom. Talán egy hétig – csóváltam meg bizonytalanul a fejemet.
- Én úgy terveztem, hogy csak öt napig leszek itt, aztán tűzök vissza Londonba, hogy ott üssem el az időt a jövő heti interjúkig – magyarázta. – Viszont most arra gondoltam, ezt kibővítem egy hétre, és esetleg a maradék két napot tölthetnénk együtt. Mármint – zavartan vakarta meg a tarkóját, miközben az én állam szinte a betonra esett meglepetésemben. -, ha neked sincs ellenedre. Megmutatnám a környéket, ahol felnőttem, persze, ha érdekel – ajánlotta, mire pirosló arccal elmosolyodtam.
- Természetesen érdekel – egyeztem bele hevesen bólogatva, de nyugodtan vettem a levegőt, mert a szívem szinte ki akart ugrani a helyéről.
- Szuper! Akkor meg tudnád adni a számodat? Tudod, Liamnek van meg egyedül, de azt mondta, esze ágában sincs elárulni nekem – kérte, s én jót nevettem a történetén, ám örömmel firkantottam rá egy cetlire az elérhetőségemet.
- Akkor, találkozunk öt nap múlva! – mosolyogtam rá még utoljára, majd a vállamra vettem a táskát, és mielőtt elindultam volna, zavartan átöleltem őt. Louis-nak ez nem volt ellenére: karjait körém fonta, sőt, pár pillanat múlva gyors ám gyengéd csókot nyomott az ajkaimra.  
Torkomban dobogó szívvel intettem neki búcsút, s gyalogolni kezdtem a járdán, hogy a negyedik ház elé érve becsöngessek a kapunkon. Amíg arra vártam, hogy valaki ajtót nyisson, visszanéztem Louis-ra, aki már újra a kormány mögött ült, s egy utolsót intve lekanyarodott a járdáról, s tolatva kivezette a kocsit az utcából.
Addig bámultam, míg el nem tűnt, de még utána sem tudtam levenni a tekintetemet arról a sarokról, ahol nemrég még a Land Rover állt. Végül anyám hangja zökkentett ki a gondolataimból, így előre fordítottam a fejemet.
- Walsym! Nahát, micsoda meglepetés! – szeretetteljes mosollyal az arcán engedett be az ajtó, hogy aztán szorosan magához ölelhessen. Az egyáltalán nem zavarta, hogy közben megfojt, és a táska is lecsúszik a vállamról. Ne is törődj vele, anya.
- Szia! – motyogtam fojtott hangon, mert elég kényelmetlenül éreztem magamat. Amikor rájött, hogy ezt ő okozza, szabadkozva elengedett, és beljebb invitált.
- Ha szóltál volna, hogy jössz, csináltam volna valami süteményt, de így be kell érned egy kétfogásos ebéddel. – Tipikus anya. Általában követeli, hogy beszámoljak neki minden programomról, mert szerette tudni, mikor mit csinálok – már csak azért is, hogy mások életével együtt az enyémet is kézben tarthassa.
- Elég lesz nekem az a két fogás is – nevettem fel boldogan, bár nem tudtam, mi okozza az örömömet. Az, hogy végre itthon lehetek? Vagy esetleg Louis váratlan ajánlata? Mindenesetre, ebbe nem szabad magamat beleélnem ilyenekbe, mert pofára fogok esni, és az kíméletlenül fáj.
- Pakolj ki nyugodtan! – mutatott anya a folyosóvégi szobára, amely gyakorlatilag a születésemtől fogva az otthonomat képezte. Persze addig, míg nem költöztem Londonba Naddal. – Meddig terveztél itt maradni? – kérdezte aztán kíváncsian.
- Egy hétig – feleltem, miközben mindketten elindultunk a folyosó vége felé. A szobámba vezető ajtót kinyitva egy csapásra tíz évvel fiatalabbnak éreztem magamat. A barackszínű falak, a fehér bútorok nosztalgikus emlékeket idéztek fel bennem, s miközben mosolyogva beljebb sétáltam, hogy a táskámat az ágyra tehessem, anyám a félfának dőlve megállt.
- Nagyon örülök, hogy itt vagy. – Száját vékony csíkká húzta össze, szemei mellett apró ráncok jelentek meg, ahogyan minden arcizmát megfeszítette. Tudtam, mit jelent ez nála, ezért odamentem hozzá, és a karjaimba zártam. Nem akartam, hogy sírjon.
- Anya, tudod, hogy amikor van időm, meglátogatlak! – simogattam meg a hátát, miközben arcomat a vállába fúrtam, hogy belélegezzem azt a biztonságot nyújtó illatot, melyet tizennyolc éven át érezhettem. Szavaimmal azonban ellenkező hatást értem el, mint amit akartam: teste lassan megrázkódott, s halk szipogása jelezte, hogy eltört nála a mécses. – Mi a baj? – kérdeztem aggódva, és gyengéden eltoltam magamtól, hogy könnyekkel teli szemébe nézhessek.
Ő nem hagyta abba a sírást. Még egy fél percig hangtalanul rázkódtak a vállai, míg végül erőt nem vett magán, karon fogott, s kivezetett a szobából. Szó nélkül mentem utána, de közben úrrá lett rajtam a félelem. A konyha felé menet elhaladtunk a húgom szobája mellett is. Hol van Sheila? Vele történt valami? Vagy apával? Jézusom, ugye nem
- Anya, áruld már el, mi történt! – kértem, amint leültünk az asztalhoz. Jobban mondva, engem leültetett, míg ő maga tanácstalanul a pultnak dőlt, s karba tett kezekkel nézett velem farkasszemet.
- Walsy, az a helyzet, hogy… furcsa lesz erről beszélni – kezdett bele mondandójába, én pedig lélegzetvisszafojtva hallgattam a folytatást: - Tudod, az apád már nem lakik itt –közölte velem, és ezúttal erősen koncentrált arra, hogy ne sírja el magát újra.
- Micsoda?! – döbbenten meredtem anyára. Ha valamire, erre egyáltalán nem számítottam. Megfagyott bennem a vér a kellemetlen hír hallatán, s egy csapásra úgy éreztem magamat, mintha egy álomba kerültem volna. Egy szörnyen rossz álomba, amiből képtelenség volt felébredni.
- Sajnálom. Nem akartam telefonon közölni a hírt, de egyébként is csak pár napja történt… - húzta anyám szomorú mosolyra ajkait, de eléggé ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, belül mélyen biztosan össze volt törve.
- De miért? És egyáltalán… Sheila tud róla? – kérdeztem suttogóra fogva a hangomat.
- Nem. Most iskolában van – felelte. – Szeretném, ha együtt mondanánk el neki – nézett rám könyörgő pillantással anyám, nekem pedig összeszorult a szívem a látványán.
- Mindenben segíteni fogok, de áruld el, mi történt! – Türelmetlenül néztem a szemébe. Először nagy levegőt vett, majd kifújta, s csak utána kezdett bele a mesélésbe:
- Emlékszel, amikor elvittem hozzád Sheilát, hogy vigyázz rá? – Bólintottam. – Apád aznap a barátja születésnapjára ment. Helyesbítek, a volt barátja születésnapjára. Amíg én a családi ebéden voltam, felhívtak a kórházból, hogy a férjemet bent ápolják, mert elég súlyos verekedésbe keveredett. Ez érthetetlen volt számomra, ugyanis ő a légynek sem tudna ártani, és elképzelni sem tudtam, mi történhetett azon a születésnapon, hogy így elfajultak a dolgok. Bementem hozzá, de nem volt egyedül. A barátját is ott látták el. Kiderült, hogy egymásnak estek, mert apád… nos, kikezdett a házigazda feleségével – idézte fel a történteket, én pedig alig akartam hinni a fülemnek. Arra vártam, hogy kiderül, csak tréfál velem anyám, de a tekintetéből láttam, hogy halálosan komolyan gondolja, amit mond.
- Apa megcsalt? – tettem fel az igen egyértelmű kérdést, amire csak egy bólogatást kaptam válaszul.
- Viszont ezzel nem csak engem, hanem a legjobb barátját is elárulta – tette hozzá. – Akkor bocsánatot kért, és megígérte, hogy nem fog előfordulni többször – magyarázta nekem.
- De előfordult, igaz? – szomorkásan pillantottam le a konyhakőre.
- Igen, nem is egyszer – hangzott a felelet. - Megmondtam neki, hogy költözzön el, mert nem vagyok hajlandó neki újabb esélyt adni.
Csendben meredtem a földre, majd egy rövid idő elteltével lassan emeltem fel a fejemet, hogy anyámra nézhessek. Arcáról már felszáradtak a könnyek, de tudtam, milyen nehéz helyzetben van most, így szó nélkül léptem oda hozzá, hogy megölelhessem.
- Nagyon sajnálom – súgtam a fülébe, majd a látásom elhomályosult: én is könnyezni kezdtem, ám erősnek kellett mutatnom magamat. Szüksége van rám. Szüksége van arra, hogy itt legyek mellette, és támogassam, amiben csak tudom. 

6 megjegyzés:

  1. Szegény nő, szegény Walsy. :C Átéltem, teljesen át is tudom érezni, ramaty egy dolog...
    És juuujjj, ezek ketten egyre aranyosabbak! Abszolút kedvenc páros! :3 Perverzek, szókimondóak, aranyosak és mindenszinonimaamieszembejutideillik. Igen, ezt így egybe, space nélkül. :3
    Siessetek a kövivel, légyszi'. :) xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia drága! :)
      Köszönjük szépen a hozzászólást! :)
      Igen, ez a helyzet valóban nem könnyű, bár én még nem éltem át - hála az égnek -, de a legjobb barátnőm sajnos eleget mesélt róla... :(
      Örülök, hogy Walsy és Lou a kedvenc párosoddá nőtte ki magát! Remélem, továbbra is velünk tartasz és nyomon követed, mi minden fog történni velük!
      Lyanna és Gin

      Törlés
  2. Kedves Lyanna és Gin!
    Elképesztő, Úristen! Komolyan, imádtam ezt a részt. Az előző is csúcs volt, hát még ez. Egyre jobbak vagytok, ha lehet ezt mondanom. Walsy és Louis iszonyat cukik, meg Nadine és Niall is, hihetetlen jó, hogy most mind boldogok. De érzem, hogy nemsokára be fog ütni a mennykő. Csak mikor, és milyen formában?
    Várom a folytatást: Mira

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Mira!
      Neked is szeretnénk megköszönni, hogy szinte állandó jelleggel kommentelsz a fejezetek alá! :) Hihetetlenül jól esnek a szavaitok.
      Örülünk, hogy megkedvelted mindkét párost, mert ez azt sugallja, hogy pozitív karaktereket sikerült alkotnunk róluk. Ami pedig a balsejtelmet illeti, később kiderül, igazad volt-e. ;)
      Várunk vissza: Lyanna és Gin

      Törlés
  3. Huha hol is kezem? Nagyon tetszik amit írtok sőt imádom!! Nagyon kíváncsi vagyok a következő részre ❤ Pár napja találtam erre a blogra és máris itt jarok :) Nagyon jó párost alkottok Lyanna és Gin komolyan!! Várom a következőt :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága! :)
      Nagyon szépen köszönjük, igazán jól estek a szavaid! Mindkettőnk szívét megmelengették.
      Örülünk, hogy ennyire tetszik a blog, reméljük, továbbra is velünk tartasz!
      Lyanna és Gin

      Törlés