Sziasztok, drágák! :)
Egy újabb péntek, egy újabb fejezet. Azt hiszem, kissé belelendültem az írásba, hiszen a szokásos 2500 szó helyett nagyjából 3700-at sikerült alkotnom. Fogjátok fel ezt úgy, mint egyfajta kárpótlást a múltkori késésért. Remélem, tetszeni fog nektek ez a mostani, fullos Walsy rész. Nagyon kíváncsiak vagyunk a véleményetekre - bármivel kapcsolatban -, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat! :)
Mielőtt jó olvasást kívánnék, megemlíteném azért, hogy ha elérjük a 100 követőt, extra hosszú különkiadással kedveskedünk majd nektek, amelyben mind a négy fiú szemszögéből olvashatjátok a történetet. Úgyhogy kérünk titeket, iratkozzatok fel, hogy minél hamarabb hozhassuk nektek az ajándékot!
Jó szórakozást: Lyanna és Gin
***
Este
éppen elnyújtóztam a kanapén, amikor valaki csöngetett. Nadine a fürdőszobában
volt, így persze, hogy nekem kellett felállnom, hogy ajtót nyissak. Esküszöm,
mondhatnám, hogy meglepődtem azon, Louis állt előttem, de egyébként nem ért
váratlanul. Mármint, mostanában annyira belekeveredtünk a banda életébe, hogy
rengeteg alkalommal találkozunk velük, ami nem mellesleg szuper érzés. Egy-két
hónapja még csak álmodozni sem mertem volna ilyesmiről.
-
Szia! – tártam ki előtte az ajtót. Valószínűleg stúdiózásból jöhetett, mert
ugyanaz a ruha volt rajta, mint reggel, csak megspékelte egy kis dohányszaggal.
-
Szia! Bocsi, ha későn jöttem – udvariaskodott, majd besurrant az előszobába. A
gyér megvilágításban vettem csak észre, hogy óriási sporttáska van az egyik
vállán. Hanyag mozdulattal dobta le a földre, majd a karjaiba vont, hogy gyors
csókot adjon a számra.
-
Visszahoztam a mobilodat, Liam említette, hogy nálam hagytad – mondta, miután
ajkaink elváltak egymástól, s Adidas nadrágjának zsebéből előhalászta a
készüléket, mely bizonyára ez idő alatt csontig lemerült.
-
Köszi! – vettem kézbe a rég nem látott kütyüt, amely annyi galibát okozott ma
nekem. – Hát, igen, a sajtósok kiszagolták, hogy ott vagyunk. Vagy, még az is
lehet, hogy az a sunyi portás küldte őket ránk – elmélkedtem, ugyanis én
valószínűnek tartottam a dolgot.
-
Franc tudja! – rántotta meg a vállát Lou, majd amolyan „Ne is beszéljünk róla
többet!” arckifejezéssel témát váltott: - Egyébként, egy időre elutazom
Doncasterbe. Rég voltam már otthon – jelentette be, mire én lazán
elmosolyodtam, holott nem igazán repestem az örömtől legbelül.
-
Tényleg? Ez remek! Biztos honvágyad van már ennyi idő után. – Beljebb léptem a
nappaliba, és hellyel kínáltam, amit ő egy intéssel elutasított, ezért inkább
én is állva maradtam.
-
Az nem kifejezés – húzta fájdalmasan szívdöglesztő mosolyra vékony ajkait. –
Viszont London nyüzsgése is hiányozni fog – nézett aztán mélyen a szemembe,
mintha szavak nélkül akart volna üzenni valamit, de abban a pillanatban nem
igazán értettem őt.
-
Hát, az biztos, hogy ehhez nincs fogható! – értettem egyet vele.
Pont
ekkor nyílt a fürdő ajtaja, s kilépett rajta Nadine, komplett fehérneműben.
Csipkés melltartó hozzáillő, fekete francia bugyival, ahogy kell. Amint meglátta,
hogy nem vagyok egyedül, maga elé kapta a legnagyobb díszpárnát, amit csak el
tudott érni a kanapéról, s értetlenül meredt ránk. Louis láthatóan meglepődött,
de bizonyára nem volt ellenére a látvány.
-
Ööö... csáó, Louis! – köszönt neki torkát megköszörülve, szinte paprikavörös
fejjel.
-
Helló, Nad! – húzta ezer wattos vigyorra a száját. A barátnőm ezt követően
beviharzott a szobájába, és magára csukta az ajtót. – Hú, micsoda lábak! –
jegyezte meg félhangosan a srác, mire elképedve fordultam felé. Egy könnyed
legyintéssel a szabad karjára csaptam, ami nevetést váltott ki belőle.
-
Ne mondj ilyeneket a barátnőmről! – kértem szemrehányóan, de az én ajkaim
szélén is mosoly bujkált.
-
Nem tehetek róla, hogy amikor idejövök, az esetek nagy többségében alulöltözve
flangáltok a házban – vonta meg a vállát, mire felkacagtam. Micsoda válasz!
-
Általában akkor vagyunk alulöltözve, amikor te jössz – vágtam neki vissza, s ez
igen csak elnyerte a tetszését.
-
Igen? Megtisztelő. Akkor majd gyakrabban ugrok be hozzátok – harapott az ajkába
mondandója végén, s én azt hittem, ott olvadok el. Persze, hiú ábránd lett
volna azt gondolnom, hogy minket tisztel meg burkolt bókjával. Valószínűleg
minden lánynak ezt mondaná, akivel csak találkozik.
-
Mikor indulsz? – kérdeztem, elterelve a témát, mert ha arra gondoltam, hány
lány bugyijába mászott már bele ez a srác itt, előttem, furcsa, fájdalmas
rángást éreztem a gyomromban.
-
Hajnalban. – Zavartan megköszörülte a torkát, bennem pedig hirtelen megállt az
ütő. Máris elmegy? Ez őszintén elszomorított, hiszen azt jelenti, ezentúl nem
fogunk olyan gyakran összefutni a város szórakozóhelyein és rendezvényein.
Előtte azonban próbáltam közömbösséget színlelni. Nem tudom, mennyire sikerült…
-
Ó, ez remek! – erőltettem az arcomra egy mosolyt. – Doncasterben bizonyára ki
tudod pihenni magadat. Szép város – biccentettem kedvesen.
-
Voltál már ott?
-
Ami azt illeti… - vakartam meg zavartan egyik kézfejemet. – Ott nőttem fel. A
családom még mindig kint él – árultam el neki, mire kikerekedett szemmel nézett
rám.
-
Komolyan? – Erre csak bólintottam.
-
Én is terveztem, hogy meglátogatom majd őket, de a vonatok mindig dugig vannak
– panaszkodtam neki, ami nevetést váltott ki belőle.
-
Utálok vonattal utazni, ezért megyek kisbusszal – mosolygott rám aztán, s egy
pillanatig úgy tűnt, mintha lelassulna körülöttünk az idő. – Ha gondolod,
elvihetlek… - ajánlotta, ám a tudatomig alig jutott el szavainak jelentése.
Csak
bámultunk egymás szemébe, hosszúnak tűnő ideig. Nem tudtam levenni a szememet
ragyogó kék íziszéről. Egyszerre volt zöldes, mint a haragos, hullámosan
csapkodó óceán, kék, mint a tiszta, derűs ég és szürke, akár az ereje teljében
ragyogó Hold. Elvesztettem a fejemet: akaratlanul is közelebb akartam hajolni
hozzá. Érezni az illatát, beszippantani azt a kellemes Louis-illatot, amit már
számtalanszor éreztem a közelében.
Úgy
látszott, neki is hasonló gondolatok kavaroghattak a fejében. Tekintetével
felváltva cikázott a szemem és a szám között, s közben lassan beleharapott alsó
ajkába. Mozdulatától felgyorsult a szívverésem, s úgy tűnt, a világ megáll
körülöttünk. A varázslatos pillanatot azonban – szokásához híven – Nadine
rontotta el, amikor nagy robajjal kicsörtetett a szobájából.
Mielőtt
bármi feltűnhetett volna neki, gyorsan visszahúzódtam, s zavartan nevetve
néztem a barátnőmre, aki – immár magára véve a házi köntösét – széles vigyorral
az arcán baktatott oda hozzánk.
-
Képzeld, Louis hazautazik egy időre! – újságoltam neki, csak hogy megtörjem a
kissé kínosnak vélt csendet. A fiú, állításomat igazolva hevesen bólogatni
kezdett.
-
Ó, király! Van mit kipihenned – helyeselt Nad, majd vállon veregette vendégünket.
– Zökkenőmentes utazást kívánok! – udvariaskodott.
-
Köszi! – nézett rá hálásan Louis. – Walsy, akkor…
-
Igen, azt nagyon megköszönném! – bólintottam rá előbbi ajánlatára, miközben
észrevettem, hogy Nad gyanús pillantással méreget bennünket.
-
Akkor hajnalban jövök. Jó éjszakát, lányok! – intett nekünk egy széles mosoly
kíséretében, a következő pillanatban pedig csukódott a bejárati ajtó, mely a
srác távozását jelentette. Még egy ideig elképedve bámultam utána, hogy
felfogjam, ez a valóság, és tényleg elutazom vele Doncasterbe. Álmodozásomból
azonban Nadine zökkentett ki idő előtt.
-
Aú! – kiáltottam fel, majd szemrehányó pillantással illettem lakótársamat, aki
játékosan belecsípett a karomba. – Ezt miért kaptam? – kérdeztem tettetett
felháborodással.
-
Azért, mert nem marasztaltad! – válaszolta teljesen komolyan, mire hüledezve
tátottam el a számat.
-
Hogy mit nem csináltam?! – Úgy tettem, mint aki rosszul hall, vagy legalábbis
nehéz a felfogása.
-
Mindjárt éjfél van, ő hajnalban indul. Biztos jól esett volna neki, ha itt
pihenheti ki magát. – Ujjaival határozottan csettintett az orrom előtt, én
pedig éreztem, hogy arcomat kezdi elönteni a pír.
-
Gondolod? – kérdeztem szenvedő hangon. Nad felkacagott.
-
Tudom.
-
Amúgy, Doncasterbe utazik, és el akar vinni magával – közöltem vele.
-
Mi a pöcs?! – kiáltott fel meglepettségében, én pedig elnevettem magamat. – Ezt
komolyan mondod? – meredt rám olyan arccal, mintha kísértetet látott volna, de
szája sarkában láthatóan halvány mosoly bujkált.
-
Kérdezd meg őt! – kacsintottam rá, majd az ajtóhoz rohantam, hogy a
lépcsőházban még utolérjem Louis-t. Már kifelé tartott, amikor sikerült
hallótávolságon belül kerülnünk.
-
Louis, várj! – szóltam utána a lépcső tetejéről, mire kíváncsian megpördült a
tengelye körül. – Nemsokára úgyis hajnalodik, nem lenne kedved itt aludni? –
tértem azonnal a lényegre. Kérdésem hallatán elmosolyodott, s elindult vissza,
felém.
-
Ha nem zavarok, akkor szívesen maradnék! – mondta, mikor már előttem állt.
Felnéztem a szemébe, mely minden alkalommal képes volt megbabonázni engem.
-
Egyáltalán nem zavarsz! – közöltem vele mosolyogva, s mielőtt észbe kaptam
volna, már az ajkai felé közelítettem. Úgy tűnt, őt ez nem lepte meg –
mindenesetre készségesen viszonozta a hosszúra nyúlt, gyengéd csókot.
-
Ez esetben köszönöm! – súgta a fülembe rekedt hangján, amitől a gyomromban
életre keltek azok a bizonyos pillangók.
Nem
törődve vele, kézen fogtam Louis-t, és visszavezettem a lakásba. Nadine már
visszavonult a saját szobájába, egyedül Whiskey volt az, aki izgatottan ugrált
a lábunk körül.
-
Ez a kutya valamiért imád téged – csóváltam meg nevetve a fejemet, de
igyekeztem csöndben lenni, hogy ne keltsem fel a barátnőmet.
-
Azért, mert imádnivaló vagyok – hangzott a fiú szerény válasza, mire sóhajtva
megforgattam a szememet.
-
Oké, Mr. Imádnivaló, menjünk aludni, mert nemsokára kelünk! – Karon ragadtam
őt, s egyenesen a szobámba vonszoltam.
-
Egy ilyen pici lány hogy képes ekkora erőt kifejteni? – viccelődött Louis,
miután lerakta a sporttáskát az éjjeliszekrényem mellé.
-
Ha tudni akarod, ez a pici lány 165 centi, nem mellesleg önvédelmi tanfolyamra
járt – számoltam be neki csípőre tett kézzel. Válaszomon először megdöbbent,
majd utána elmosolyodott.
-
Akkor jobb lesz vigyáznom veled! – jegyezte meg, majd mintha a világ
legtermészetesebb dolga lett volna, levette magáról a pulcsiját, így láthatóvá
vált fedetlen felsőteste.
Nagyot
nyeltem, miközben helyet csináltam mindkettőnknek az ágyon. Próbáltam elterelni
a figyelmemet Louis erős karjairól, tetovált mellkasáról, izmos hátáról… De
valamiért nem akart sikerülni. Az pedig csak nehezítette a helyzetemet, hogy
fél perccel később így bújt be mellém a takaró alá.
-
Jó éjt! – súgta a fülembe. Hangjától összerezzentem, hangosat sóhajtottam, de
minden erőmmel próbáltam magamon uralkodni. Louis, mintha gondolatolvasó lenne,
hozzátette: - Tudom, én is szívesen csinálnék mást alvás helyett, de korán
kelünk. – Hangja halk volt, rekedtes, de őszinte. A sötétben elmosolyodtam.
-
Aludj jól! – hátat fordítva neki hozzábújtam, s éreztem, amint kezét védelmezőn
a derekamra helyezi. Így szenderültem álomba…
*
Másnap
hajnalban útra készen álltunk mindketten. Én álmosan kikaptam a szekrényből
valamiféle göncöt, hogy magamra aggassam. Louis nagyobb gonddal választotta ki
mai szettjét táskája tartalmából. Egy melegítő szettet viselt edzőcipővel,
fejére sokat takaró kapucnit húzott, s így szinte teljesen felismerhetetlenné
vált. Tisztára, mint egy Adidas reklám.
Hat
körül búcsúztunk el Nadine-tól, aki – ,miután Louis enyhe célzást tett arra,
hogy lenne pár tippje, kivel kellene megosztania távollétemben az üres lakást -
mosolyogva kívánt nekünk jó utat.
-
Egy hét múlva jövök! – intettem neki mielőtt kilibbentünk volna az ajtón.
-
Ne fenyegess! – nevetett fel, majd csókot dobott mindkettőnknek. Ezzel végérvényesen
kezdetét vette az út.
A
lépcsőházat elhagyva Louis egyenesen az utca végén parkoló, szürke Land
Roverhez vezetett. Szinte meg sem lepett, hogy az ablakai teljesen el voltak
sötétítve, megakadályozva ezzel bárkinek is az utastérre való belátást. Noha
teljesen érthető óvintézkedés volt ez Lou részéről, elvégre, mégis csak egy világhírű
fiúbanda egyik tagja, akit bárki bárhol felismerhet.
-
Hölgyem! – nyitotta ki előttem az anyósülés ajtaját, miután a csomagtartóba
tette a cuccomat. Kedvesen rámosolyogtam, mielőtt beültem volna a kocsiba,
amely belülről is teljesen más volt, mint mondjuk Jamesszé. Míg Nad bátyjánál
rendetlenség uralkodott, s használt óvszerek pihentek szétszórtan, addig
Louis-nál még érezni lehetett az új bőrülések jellegzetes illatát. Bár, ki
tudja, mit találnék, ha kinyitnám a kesztyűtartót…
-
Nem vagy éhes? – zökkentett vissza piszkos gondolataimból a valóságba Lou hangja.
Miközben elhelyezkedett a kormány mögött, bedugta a kulcsot az indítóba.
-
Még nem, de szólok, ha az leszek. Bár, általában elfelejtek enni – vallottam be
neki, s mivel zavarban voltam, kezeimet összekulcsolva a combjaimra helyeztem.
-
Elfelejtesz enni? – nevetett fel a fiú, majd beindította a kocsi motorját, és
lassan kigurultunk az útra. – Bár, ha jobban belegondolok, időnként nekem is
kimegy a fejemből.
-
Az látszik is! – szaladt ki a számon, de rögtön meg is bántam a dolgot. –
Mármint, nem úgy értettem… - kezdtem volna szabadkozni, de mosolyogva
félbeszakított.
-
Nem gond, tudom, hogy voltak már jobb napjaim is – vonta meg a vállát, én pedig
elszégyelltem magamat, amiért kimondtam hangosan, amit gondoltam.
-
Hát, igaz, hogy az a szarvas a válladon nézett már ki jobban is. – Amikor
láttam, hogy lazán kezeli a dolgot, bátorkodtam újabb megjegyzést tenni, de nem
akartam túl messzire menni, így inkább témát váltottam, mielőtt reagálhatott
volna iménti hozzászólásomra. – Egyébként, én is szeretnék egyszer tetoválást –
jelentettem be, miközben kinéztem az ablakon a kora reggeli, nyüzsgő utcára.
-
Igazán? – kérdezte meglepetten, s hangja alapján nem tudtam eldönteni, vajon
ellenezné-e az ötletet, vagy tetszik neki.
-
Igen, de csak valami egészen aprót, és személyeset – magyaráztam neki
izgatottan.
-
Na és hová? – faggatott tovább, bár nem bántam, mert jól esett, hogy nekem
szenteli a figyelmét, meg persze az útnak, nehogy lesodródjunk róla, és
szétroncsolódva kikössünk egy mély árok alján. Ez az, Walsy, csak pozitívan!
-
A bokámra, azt hiszem. – Még nem gondolkoztam ezen, hiszen csak egy hirtelen
jött ötlet volt, de már rég érlelődött az agyamba, s most, ha már szóba jött,
komolyan foglalkoztatni kezdett.
-
Ott nekem is van – bólintott Louis, mire zavartan elmosolyodtam.
-
Igen, tudom. – Szégyellősen nézelődtem mindenfelé a kocsiban, egyedül rá nem
mertem pillantani, pedig éreztem, hogy vonzza a tekintetemet.
-
Hát, persze. Mikre nem jó a fanoldal, nem igaz? – nevetett fel jókedvűen, én
viszont csak az ujjaimat tördeltem idegességemben. Miért van rám ilyen
hatással? Oké, a válasz egyszerű: már 2010 óta a kedvenc celebem, és amióta
megalakult a banda, hivatalosan is elkönyveltem a Föld nevű bolygó egyik
legjobb énekesének. Nem mellesleg pedig, piszkosul jól néz ki… és annyira
kellemes hallgatni, ahogyan beszél! - Lehet egy kérdésem? – Louis hangjára
feleszméltem a gondolataimból, s teljes figyelemmel fordultam felé, közben
próbáltam leplezni rajongói zavaromat.
-
Csak nyugodtan! – bólintottam.
-
Ezeken az oldalakon mindenhol azt látni, hogy én mennyire jó ember vagyok. Azt
állítják, önzetlen, amit teszek másokért, és a hősükként emlegetnek. Te mindent
elhiszel, amit leírnak? – Nem egészen erre a kérdésre számítottam. Döbbenten
meredtem rá, miközben ő le sem vette a szemét az útról. Hirtelen ért a kíváncsi
kérdése, és fogalmam sem volt, miért jutott ez most eszébe.
-
Nos, alapvetően azt mondanám, hogy nem hiszek el mindent, amit a neten olvasok.
– Úgy döntöttem, őszinte leszek hozzá. Nyugodtan dőltem vissza az ülésre, majd
folytattam: - Sosem hittem, hogy léteznek igazi hősök, ezért azt sem tudom, mit
is jelent igazából ez a fogalom. Azonban ha definiálnom kellene, akkor nem az
idétlen maszkarába bújt, kigyúrt férfiak jelennek meg a lelki szemeim előtt,
hanem ti négyen. – Oldalra pillantva láttam, ahogyan elmosolyodik. – Mindenki
tudja, hogy ugyanolyan emberek vagytok, mint mások, de annak ellenére, hogy a
világ leghíresebb embereinek listája élén szerepeltek, mégsem szállt a
fejetekbe a dicsőség. Pontosan ezért néznek fel rátok a rajongók. Nem
viselkedtek különbként. Elvegyültök mások között, de mégis kiemelkedtek, mert
olyat tesztek értünk, ami hihetetlen önzetlenségre vall. – A szavak csak úgy
ömlöttek belőlem, és mondandóm végén vettem csak észre, hogy Louis arcán még
mindig ott ül az őszinte, angyali mosolya.
-
Csak azért mondják ezt, mert híresek vagyunk. De mások is megtennék ugyanezt az
emberekért. Sőt, meg is teszik. Itt vagy például te! – bökött felém a fejével,
mire kíváncsian rápillantottam. – Jó volt látni, hogy mi mindent megtettél
azokért a beteg gyerekekért a rendezvényen. Nem mindenki foglalkozik ilyennel,
és ez elszomorító – húzta el végül a száját.
Ezután
rövid csend telepedett közénk, de csak addig, míg Louis megkért, hogy nyúljak a
kesztyűtartóba – amit arcomon bujkáló mosollyal meg is tettem -, és halásszak
ki egy kedvemre való albumot belőle. Természetesen amint megláttam, hogy a The Fray egyik lemeze is a többi között
kuksol, azonnal azt választottam. Felnevetett, amikor meghallotta az ismerős
dallamot. Tudtam, hogy az egyik kedvenc bandája, de én is nagyon szerettem
őket.
-
Where did I go wrong? I lost a friend somewhere
along in the bitterness – énekeltem az egyik kedvenc számom, a How to save a life sorait. Louis jókat
nevetett rajtam, de olykor ő is csatlakozott, én pedig dobogó szívvel vettem
tudomásul, hogy piszkosul szerencsés vagyok, amiért megismerhettem őt
személyesen is.
Az
együtt töltött idő hamar eltelt. Kora délelőttre már felbukkantak előttünk az
ismerős, „hazai” tájak. A zöld ligeteket hamarosan felváltották előttünk a
hangulatos, jellegzetes kis külvárosi házak. Úgy kapkodtam a tekintetemet,
mintha már ezer éve nem jártam volna itt, pedig csak fél év telt el legutóbbi
ittlétem óta.
-
Hol tehetlek ki? – kérdte egy idő után Louis.
-
Az Allerton Streeten, ha kérhetem – feleltem neki, s pár perc elteltével
teljesítette is a kérésemet. Befordult az utca elején, s felparkolt a járdára
addig, míg nem kászálódtam ki a kocsiból. – Mindent köszönök, de tényleg! –
mosolyogtam rá, amit ő kedvesen viszonzott, majd ő is kiszállt, hogy kivegye a
táskámat a csomagtartóból.
–
Mennyi ideig maradsz? – kérdezte, én pedig felsóhajtottam, ugyanis ezt még nem
döntöttem el.
-
Nem tudom. Talán egy hétig – csóváltam meg bizonytalanul a fejemet.
-
Én úgy terveztem, hogy csak öt napig leszek itt, aztán tűzök vissza Londonba,
hogy ott üssem el az időt a jövő heti interjúkig – magyarázta. – Viszont most
arra gondoltam, ezt kibővítem egy hétre, és esetleg a maradék két napot
tölthetnénk együtt. Mármint – zavartan vakarta meg a tarkóját, miközben az én
állam szinte a betonra esett meglepetésemben. -, ha neked sincs ellenedre.
Megmutatnám a környéket, ahol felnőttem, persze, ha érdekel – ajánlotta, mire
pirosló arccal elmosolyodtam.
-
Természetesen érdekel – egyeztem bele hevesen bólogatva, de nyugodtan vettem a
levegőt, mert a szívem szinte ki akart ugrani a helyéről.
-
Szuper! Akkor meg tudnád adni a számodat? Tudod, Liamnek van meg egyedül, de
azt mondta, esze ágában sincs elárulni nekem – kérte, s én jót nevettem a
történetén, ám örömmel firkantottam rá egy cetlire az elérhetőségemet.
-
Akkor, találkozunk öt nap múlva! – mosolyogtam rá még utoljára, majd a vállamra
vettem a táskát, és mielőtt elindultam volna, zavartan átöleltem őt. Louis-nak
ez nem volt ellenére: karjait körém fonta, sőt, pár pillanat múlva gyors ám
gyengéd csókot nyomott az ajkaimra.
Torkomban
dobogó szívvel intettem neki búcsút, s gyalogolni kezdtem a járdán, hogy a
negyedik ház elé érve becsöngessek a kapunkon. Amíg arra vártam, hogy valaki
ajtót nyisson, visszanéztem Louis-ra, aki már újra a kormány mögött ült, s egy
utolsót intve lekanyarodott a járdáról, s tolatva kivezette a kocsit az
utcából.
Addig
bámultam, míg el nem tűnt, de még utána sem tudtam levenni a tekintetemet arról
a sarokról, ahol nemrég még a Land Rover állt. Végül anyám hangja zökkentett ki
a gondolataimból, így előre fordítottam a fejemet.
-
Walsym! Nahát, micsoda meglepetés! – szeretetteljes mosollyal az arcán engedett
be az ajtó, hogy aztán szorosan magához ölelhessen. Az egyáltalán nem zavarta,
hogy közben megfojt, és a táska is lecsúszik a vállamról. Ne is törődj vele, anya.
-
Szia! – motyogtam fojtott hangon, mert elég kényelmetlenül éreztem magamat.
Amikor rájött, hogy ezt ő okozza, szabadkozva elengedett, és beljebb invitált.
-
Ha szóltál volna, hogy jössz, csináltam volna valami süteményt, de így be kell
érned egy kétfogásos ebéddel. – Tipikus anya. Általában követeli, hogy
beszámoljak neki minden programomról, mert szerette tudni, mikor mit csinálok –
már csak azért is, hogy mások életével együtt az enyémet is kézben tarthassa.
-
Elég lesz nekem az a két fogás is – nevettem fel boldogan, bár nem tudtam, mi
okozza az örömömet. Az, hogy végre itthon lehetek? Vagy esetleg Louis váratlan
ajánlata? Mindenesetre, ebbe nem szabad
magamat beleélnem ilyenekbe, mert pofára fogok esni, és az kíméletlenül fáj.
-
Pakolj ki nyugodtan! – mutatott anya a folyosóvégi szobára, amely gyakorlatilag
a születésemtől fogva az otthonomat képezte. Persze addig, míg nem költöztem
Londonba Naddal. – Meddig terveztél itt maradni? – kérdezte aztán kíváncsian.
-
Egy hétig – feleltem, miközben mindketten elindultunk a folyosó vége felé. A
szobámba vezető ajtót kinyitva egy csapásra tíz évvel fiatalabbnak éreztem
magamat. A barackszínű falak, a fehér bútorok nosztalgikus emlékeket idéztek
fel bennem, s miközben mosolyogva beljebb sétáltam, hogy a táskámat az ágyra
tehessem, anyám a félfának dőlve megállt.
-
Nagyon örülök, hogy itt vagy. – Száját vékony csíkká húzta össze, szemei
mellett apró ráncok jelentek meg, ahogyan minden arcizmát megfeszítette.
Tudtam, mit jelent ez nála, ezért odamentem hozzá, és a karjaimba zártam. Nem
akartam, hogy sírjon.
-
Anya, tudod, hogy amikor van időm, meglátogatlak! – simogattam meg a hátát,
miközben arcomat a vállába fúrtam, hogy belélegezzem azt a biztonságot nyújtó
illatot, melyet tizennyolc éven át érezhettem. Szavaimmal azonban ellenkező
hatást értem el, mint amit akartam: teste lassan megrázkódott, s halk szipogása
jelezte, hogy eltört nála a mécses. – Mi a baj? – kérdeztem aggódva, és
gyengéden eltoltam magamtól, hogy könnyekkel teli szemébe nézhessek.
Ő
nem hagyta abba a sírást. Még egy fél percig hangtalanul rázkódtak a vállai,
míg végül erőt nem vett magán, karon fogott, s kivezetett a szobából. Szó nélkül
mentem utána, de közben úrrá lett rajtam a félelem. A konyha felé menet
elhaladtunk a húgom szobája mellett is. Hol van Sheila? Vele történt valami?
Vagy apával? Jézusom, ugye nem…
-
Anya, áruld már el, mi történt! – kértem, amint leültünk az asztalhoz. Jobban
mondva, engem leültetett, míg ő maga tanácstalanul a pultnak dőlt, s karba tett
kezekkel nézett velem farkasszemet.
-
Walsy, az a helyzet, hogy… furcsa lesz erről beszélni – kezdett bele
mondandójába, én pedig lélegzetvisszafojtva hallgattam a folytatást: - Tudod,
az apád már nem lakik itt –közölte velem, és ezúttal erősen koncentrált arra,
hogy ne sírja el magát újra.
-
Micsoda?! – döbbenten meredtem anyára. Ha valamire, erre egyáltalán nem
számítottam. Megfagyott bennem a vér a kellemetlen hír hallatán, s egy csapásra
úgy éreztem magamat, mintha egy álomba kerültem volna. Egy szörnyen rossz
álomba, amiből képtelenség volt felébredni.
-
Sajnálom. Nem akartam telefonon közölni a hírt, de egyébként is csak pár napja
történt… - húzta anyám szomorú mosolyra ajkait, de eléggé ismertem őt ahhoz,
hogy tudjam, belül mélyen biztosan össze volt törve.
-
De miért? És egyáltalán… Sheila tud róla? – kérdeztem suttogóra fogva a
hangomat.
-
Nem. Most iskolában van – felelte. – Szeretném, ha együtt mondanánk el neki –
nézett rám könyörgő pillantással anyám, nekem pedig összeszorult a szívem a
látványán.
-
Mindenben segíteni fogok, de áruld el, mi történt! – Türelmetlenül néztem a
szemébe. Először nagy levegőt vett, majd kifújta, s csak utána kezdett bele a
mesélésbe:
-
Emlékszel, amikor elvittem hozzád Sheilát, hogy vigyázz rá? – Bólintottam. –
Apád aznap a barátja születésnapjára ment. Helyesbítek, a volt barátja
születésnapjára. Amíg én a családi ebéden voltam, felhívtak a kórházból, hogy a
férjemet bent ápolják, mert elég súlyos verekedésbe keveredett. Ez érthetetlen
volt számomra, ugyanis ő a légynek sem tudna ártani, és elképzelni sem tudtam,
mi történhetett azon a születésnapon, hogy így elfajultak a dolgok. Bementem
hozzá, de nem volt egyedül. A barátját is ott látták el. Kiderült, hogy
egymásnak estek, mert apád… nos, kikezdett a házigazda feleségével – idézte fel
a történteket, én pedig alig akartam hinni a fülemnek. Arra vártam, hogy
kiderül, csak tréfál velem anyám, de a tekintetéből láttam, hogy halálosan
komolyan gondolja, amit mond.
-
Apa megcsalt? – tettem fel az igen egyértelmű kérdést, amire csak egy
bólogatást kaptam válaszul.
-
Viszont ezzel nem csak engem, hanem a legjobb barátját is elárulta – tette
hozzá. – Akkor bocsánatot kért, és megígérte, hogy nem fog előfordulni többször
– magyarázta nekem.
-
De előfordult, igaz? – szomorkásan pillantottam le a konyhakőre.
-
Igen, nem is egyszer – hangzott a felelet. - Megmondtam neki, hogy költözzön
el, mert nem vagyok hajlandó neki újabb esélyt adni.
Csendben
meredtem a földre, majd egy rövid idő elteltével lassan emeltem fel a fejemet,
hogy anyámra nézhessek. Arcáról már felszáradtak a könnyek, de tudtam, milyen
nehéz helyzetben van most, így szó nélkül léptem oda hozzá, hogy megölelhessem.
-
Nagyon sajnálom – súgtam a fülébe, majd a látásom elhomályosult: én is
könnyezni kezdtem, ám erősnek kellett mutatnom magamat. Szüksége van rám. Szüksége van arra, hogy itt legyek mellette, és
támogassam, amiben csak tudom.
Szegény nő, szegény Walsy. :C Átéltem, teljesen át is tudom érezni, ramaty egy dolog...
VálaszTörlésÉs juuujjj, ezek ketten egyre aranyosabbak! Abszolút kedvenc páros! :3 Perverzek, szókimondóak, aranyosak és mindenszinonimaamieszembejutideillik. Igen, ezt így egybe, space nélkül. :3
Siessetek a kövivel, légyszi'. :) xx
Szia drága! :)
TörlésKöszönjük szépen a hozzászólást! :)
Igen, ez a helyzet valóban nem könnyű, bár én még nem éltem át - hála az égnek -, de a legjobb barátnőm sajnos eleget mesélt róla... :(
Örülök, hogy Walsy és Lou a kedvenc párosoddá nőtte ki magát! Remélem, továbbra is velünk tartasz és nyomon követed, mi minden fog történni velük!
Lyanna és Gin
Kedves Lyanna és Gin!
VálaszTörlésElképesztő, Úristen! Komolyan, imádtam ezt a részt. Az előző is csúcs volt, hát még ez. Egyre jobbak vagytok, ha lehet ezt mondanom. Walsy és Louis iszonyat cukik, meg Nadine és Niall is, hihetetlen jó, hogy most mind boldogok. De érzem, hogy nemsokára be fog ütni a mennykő. Csak mikor, és milyen formában?
Várom a folytatást: Mira
Kedves Mira!
TörlésNeked is szeretnénk megköszönni, hogy szinte állandó jelleggel kommentelsz a fejezetek alá! :) Hihetetlenül jól esnek a szavaitok.
Örülünk, hogy megkedvelted mindkét párost, mert ez azt sugallja, hogy pozitív karaktereket sikerült alkotnunk róluk. Ami pedig a balsejtelmet illeti, később kiderül, igazad volt-e. ;)
Várunk vissza: Lyanna és Gin
Huha hol is kezem? Nagyon tetszik amit írtok sőt imádom!! Nagyon kíváncsi vagyok a következő részre ❤ Pár napja találtam erre a blogra és máris itt jarok :) Nagyon jó párost alkottok Lyanna és Gin komolyan!! Várom a következőt :)
VálaszTörlésSzia, drága! :)
TörlésNagyon szépen köszönjük, igazán jól estek a szavaid! Mindkettőnk szívét megmelengették.
Örülünk, hogy ennyire tetszik a blog, reméljük, továbbra is velünk tartasz!
Lyanna és Gin