2015. november 13., péntek

13. Walsy és Nadine - Keep The Faith

Kedves Olvasók és idetévedt Vendégek!
Elsősorban szeretnénk megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjunk nektek, hiszen már ötvenhét (!) feliratkozója van a blogunknak. Alig akarjuk elhinni! Iszonyat hálásak vagyunk nektek, s ezért cserébe a hetven követőt elérve egy külön Harry szemszöggel szeretnénk majd kedveskedni nektek.
Addig is, íme a legújabb rész, amely egy vegyes szemszög, és a golf, illetve a foci utáni eseményeket meséli el. A dolgok kezdenek kissé bonyolódni, ami azt illeti, ezért nagyon kíváncsiak vagyunk, szerintetek hogyan folytatódnak majd az egyes történetszálak - mert hogy több is van... :D
Nem szaporítom tovább a szót: a véleményeiteknek, visszajelzéseiteknek továbbra is nagyon örülünk. Jó olvasást kívánunk!

***

/Walsy szemszöge/
A focizás utáni napon tele volt homályos lesi fotókkal a net, ahogyan a fiúk, Sheila és én kifelé jövünk arról az istenverte pályáról. Szerencsére Harry korábban felfigyelt rájuk, amikor fagyizni vitte a húgomat, így kapucnit húztunk a fejünkre, s úgy ültünk be a srácok sötétített ablakú kocsijába, ami kis kitérővel ugyan, hogy lerázzuk a fotósokat, de hazafurikázott minket.
Olyan nevetséges szalagcímek voltak szinte minden hírportálon, mint: „Egy eltitkolt One Direction gyerek?” utalva ezzel Sheilára, aki olyan szorosan sétált Harry mellett, mintha valami köze lenne hozzá. Egy másik példa: „Ki a rejtélyes lány?”
- Ez nevetséges! – csuktam le a laptopom tetejét, mert már eleget bámultam a hülyébbnél hülyébb cikkeket és lesi fotókat, melyeken hála a jó égnek, nem látszott az arcunk.
Nadine éppen suliban volt, és a vizsgáit írta, így nem tudtam magamat kipanaszkodni senkinek. Mérgesen trappoltam a konyhába, ahol Whiskey értetlenül bámult fel rám, miután megzavartam édesded álmait.
- Ne haragudj! – gügyögtem neki, majd elé dobtam egy kis jutalomfalatot, hátha ezzel ki tudom engesztelni. Mivel én is éhes voltam, kései reggeli gyanánt megettem pár pirítóst. Nagyban lakmároztam, amikor a mobilom csengése félbeszakította az idilli pillanatot.
- Haló? – szóltam bele teli szájjal anélkül, hogy megnéztem volna, ki keres.
- Rosszkor hívlak? – Meredith volt az, a jótékonysági szervezet vezetője, amelynél én magam is egyfajta tag vagyok. Sietve nyeltem le az éppen rágott falatot, s megköszörültem a torkomat.
- Dehogy, elnézést, csak nemrég keltem, még kómás vagyok – biztosítottam őt.
- Értem – nevetett fel a vonal másik végén. Jellegzetes kacagása volt, kicsit talán egy hiénához tudtam volna hasonlítani. Ettől eltekintve egyébként egy nagyon kedves, harmincas éveiben járó nő volt, meglehetősen határozott és ambiciózus jellemmel megáldva. – Traktálhatlak némi munkával téged? – kérdezte, majd meg sem várva válaszomat, folytatta: - Két hét múlva szeretnénk rendezni egy jótékonysági estet, valahol szabadtéren. A városi gyermekkórház javára gyűjtenénk adományokat, mert sajnálatos módon, egyre több az elfekvő betegük – mesélte sajnálkozva. Mindig a szívére vette az ilyen ügyeket, de megpróbálta úgy felfogni, hogy segíthet majd rajtuk, és jobb lesz nekik idővel.
- Mi lenne az én feladatom? – tértem a lényegre.
- Egyrészt kitalálni, milyen helyszín lenne alkalmas a rendezvényre. Másrészt pedig, szeretném, ha te is fellépnél majd néhány dallal – sorolta teendőimet.
- Oké, azt hiszem, ez megoldható – egyeztem bele.
- Szuper! – lelkendezett. – Tate majd intézi a szórólapokat. Ha megvan a helyszín, csörögj rá, és már indítja is a nyomtatót! – Tate Meredith barátja volt, már több mint öt éve. Nagyon aranyos párt alkottak együtt, s ott segítették a másikat, ahol csak tudták.
- Értettem! – vettem tudomásul.
- Ó, és még valami! – kapott észbe. – Ha kész vannak a papírok, adnék neked pár száz darabot, hogy kiszórd a környéketeken, jó? – zúdította még ezt is a nyakamba. Persze, nem bántam, mert szerettem ezt a „munkát”. Mindig örömmel töltött el, ha segíthetek egy ilyen fontos ügy megszervezésében.
- Rendben – mosolyodtam el, majd letettük a telefont, én pedig a szobámba szaladtam egy tollért és egy jegyzetfüzetért. Egy fél perc múlva újra a konyhaasztalnál ültem, s azon agyaltam, hol lehetne megtartani a jótékonysági estet, amikor csengettek.
- Ezt nem hiszem el, még reggelizni sem tudok nyugodtan! – csaptam dühöngve a tollat a még teli tányérom mellé, s úgy, ahogyan voltam, egy szál bugyiban és atlétában nyitottam ki az ajtót. Gondoltam, vagy valamelyik szomszéd öreg keres valami miatt, vagy pedig csomagom jött, amit személyesen kell átvennem, de egyik variáció sem teljesült. Helyette a tetőtől talpig jól álcázott Louis-val találtam szembe magamat. Fején kapucni volt, orrnyergén napszemüveget viselt, ám amikor meglátott általában éjszaka használt ruhámban, levette magától, és kicsit sem feltűnően végigmért.
- Jó… reggelt! – mosolyodott el, én pedig elképedten néztem rá. Mit keres itt reggel kilenckor az ajtóm előtt?! És honnan tudja, hogy itt van a lakásunk? Ennyire jól működne még részegen is a memóriája? – Beengedsz, vagy tátod még itt a szádat? – kérdezte, s közben folyton maga mögé pillantgatott, mintha attól félne, valaki leleplezi a kilétét.
Szélesre tártam előtte az ajtót, hogy be tudjam invitálni a konyhába. Whiskey, amint meglátta őt, felpattant fektéből, s azt hittem, rá fog morogni, ezért már készültem is szólni neki. Ám nagy meglepetésemre farkát csóválva dörgölőzött oda Louis térdéhez, aki motyogott neki valamit, és erőteljesen megpaskolta.
- Ez érdekes… - húztam el a számat gondolkodóba esve, s Lou felpillantva a kutyázásból, érdeklődve nézett a szemembe.
- Mi olyan érdekes? Hogy szeretem az állatokat? Tudom, meglepő, de nem vagyok egy baltás állatgyilkos, elvégre, régen még majmom is volt… - magyarázta, de én megráztam a fejemet.
- Nem ez a furcsa, hanem az, hogy Whiskeynek tetszel. Általában nem kedveli az idegeneket – jegyeztem meg, majd gyorsan témát is váltottam: - Kérsz valamit inni? Vagy enni, esetleg? – nem akartam pofátlan lenni, noha nemrég ébredt házi sárkány módra jól esett volna most mindenkit kiosztani, aki megzavarja a reggelizésemet.
- Nem, köszi, csak beugrottam a képek miatt – egyenesedett fel, s Whiskey csalódottan kullogott a helyére, miután rájött, több simit egyenlőre nem fog bezsebelni Loutól.
- A képek miatt? – pillantottam rá értetlenül.
- Igen, amikkel tele van az egész net – emlékeztetett, miközben helyet foglalt az egyik széken. – Nem ülsz le? – kérdezte látva, hogy a pultnak támaszkodva ácsorgok.
- Előbb átöltözöm – közöltem, majd be is slisszoltam a szobámba, hogy magamra kapjak egy tréning nadrágot.
- Miattam igazán nem kell! – kiáltott utánam Louis a konyhából, mire fülig vörösödtem. De jó, hogy ezt nem látta!
A hajamat egy földön talált hajgumival laza kontyba fogtam, így mentem vissza a fiúhoz, aki már várt rám. Csalódott tekintetéből azt olvastam ki, jobban tetszettem neki bugyiban. Hát, ez van! Nem lehet minden az ember akarata szerint.
- Szóval a képek… - tereltem őt vissza eredeti témánkhoz, és én is leültem vele szemben. – Honnan tudták, hogy ott vagyunk? – kérdeztem tőle, ám vállrántást kaptam válaszul.
- Ez a munkájuk, valahogy mindig kiszagolják – morgolódott egy sort. Láthatóan nem kedvelte a paparazzikat. Az ő helyében, nem is csodálom. – Viszont, mivel a fiúkkal pár nap múlva úgyis interjút kell adnunk, biztosan rá fognak kérdezni a dologra – jegyezte meg.
- Csodálatos! – gúnyolódtam, s erre ő halványan elmosolyodott.
- De nem kell parázni, Harry meg én majd kimagyarázzuk magunkat. Ti csak lelkes rajongók voltatok, akik követtetek minket a focipályához, mi pedig voltunk olyan jó arcok, hogy még el is fuvaroztunk titeket hazáig – nyugtatott meg, ám én már attól a ténytől sem voltam feldobva, hogy szó lesz a húgomról meg rólam a médiában.
Az eset kitárgyalása után útjára engedtem Louis-t, jómagam pedig korgó gyomorral befejeztem a reggelimet. Soha nem esett még jól ennyire egy szelet kihűlt, száraz pirítós, mint abban a pillanatban.
A mosogatást követően felöltöztem – immár valami normálisabb ruhába -, s a kanapéra heveredtem, a jegyzetfüzettel a kezemben. Elmélyülve gondolkoztam azon, hol kellene megtartani a rendezvényt. Elvégre, annyi park van a közelben, viszont mérlegelni kell a mellettük és ellenük szóló érveket. Miért jobb ez, mint a másik, és miért annyira rossz a harmadik, hogy szóba sem jöhet.
A délelőtt hátralévő részét így ezzel töltöttem – bár be kell vallanom, időnként a kreativitás megsegítése céljából megdézsmáltam a csoki készletünket is. A rossz hír, hogy nem jutott tőle eszembe semmi, a jó viszont az, hogy sikerült némiképp megnyugtatnia, s már nem gondoltam állandóan a neten keringő képekre, melyek rémálommá tették a reggelemet.

*

/Nadine szemszöge/ 
Néhány nap múlva feldúltan viharzottam be a lakásba. Tudtam, hogy Walsy a rendezvényt szervezi gőzerővel, és délelőtt valami fontos fejessel tárgyalt, így nem mertem zaklatni. Én a bátyám kocsijával intéztem el a heti nagybevásárlást, ám pechemre hallgattam közben a rádiót… Kis híján belerohantam az előttem lassító autóba, amikor megütötte a fülemet valami, amire a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna.
Mintha egy lidércnyomásban jártam volna, úgy hullámzott körülöttem a levegő, sietve vittem fel a csomagokat, amiket vettem, majd visszavittem James-nek a kocsit, utána pedig vadul törtem be a lakásunkba. Szerencsére – vagy épp pechemre – Walsy már otthon volt, és persze azonnal feltűnt neki, hogy idegbeteg vagyok. A kezemet tördelve járkáltam egy kicsit, aztán nagyot sóhajtottam.
-          Oké, mivel ilyen nyugodt vagy, úgy hiszem, hogy még semmit sem tudsz – kezdtem be, mire Walsy értetlenül meredt rám.
-          Mi van? Mi történt?
-          Az van, hogy… Basszus, a srácok visszavonulnak! – kiáltottam kétségbeesve.
Néhány héttel ezelőtt bizonyára vállat rántottam volna erre a hírre, mondván, ilyen a fiúbandák élete, de most szinte rágott belülről, mióta a rádióban meghallottam Harry mélyen csengő hangját. Baljós előérzetem volt, hiába állították a fiúk a rádiós interjúban, hogy csak pihenőre mennek, egy év szabadságot vesznek ki az ötévnyi kemény hajtás után. Féltem, hogy minden ígéretük ellenére ez a végüket fogja jelenteni.
-          Mi van? – kérdezte a pániktól egyre magasabbá torzuló hangon Walsy, én pedig lehuppantam mellé a kanapéra.
-          Ezt mondták. Ők nyilatkozták… Rólatok is volt szó, de megmondom őszintén, gőzöm sincs, mit mondtak, mert ennél a résznél padlót fogtam. Szabadságra mennek egy évre, de én aggódom, hogy ezzel itt a vége.
Walsy egy hosszú percig csak meredt maga elé, aztán komolyan emelte rám barna tekintetét, ami kissé gyanúsan csillogott, én pedig reméltem, hogy nem fog bőgni, mert akkor én is sírni kezdtem volna.
-          Vissza fognak jönni, Nad. Tudom. Kipihenik magukat, aztán újra együtt lesznek. Nem fognak cserbenhagyni minket – mondta teljes meggyőződéssel, én pedig tétován bólintottam.
-          Legyen igazad! De én most felhívom Liamet. Nem igaz, hogy nem tudtak szólni erről! – pampogtam, miközben vadul pörgettem a telefon névjegyzékét, és máris hívtam szegény fiút – úgy tűnt, végképp ráragadt a kapcsolattartó és indulatcsillapító szerepe.
-          Nadine? Szia, mi újság? – kérdezte Liam, én pedig kiguvadt szemmel meredtem Walsyra, aki feszülten figyelte a történteket.
-          Ezt csak így kérdezed? Nos, az az újság, hogy újdonsült haverjaink egy szóval nem mondták el, hogy visszavonulnak! – pattogtam, és kivételesen Walsy sem igyekezett csillapítani, hiszen már jól tudta, hogy ilyenkor kell néhány perc, amit dühöngéssel töltök, aztán minden rendben lesz, de ha bennem marad, akkor a világ is megsemmisülhet a haragomtól.
-          Figyelj, Nad – sóhajtott Liam a vonal túlsó végén –, nem akartunk titeket felzaklatni. Személyesen akartuk elmondani, de ezek szerint hallottátok az interjút. De nyugi, nem holnap búcsúzunk, novemberben megjelenik az új lemez, addig lemegy a turnénk utolsó néhány koncertje. Szóval csak nyugi.
-          De… Esküszöl az életedre, meg Walsyéra és az enyémre, hogy ez nem jelenti azt, hogy vége a One Directionnek? – kérdeztem bánatosan, mire Liam felnevetett.
-          Hát persze, akárki életére megesküszöm neked! Ne aggódj! Visszatérünk. De most mindünknek kell egy kis pihenés. Másban is ki akarjuk próbálni magunkat. De elsősorban csak lazulni akarunk – mondta Liam, és én éreztem, hogy meleg, mély hangja lassan megnyugtat.
-          Akkor jó. Megértjük. Nem akartalak letámadni, csak annyira hirtelen jött az egész, hogy sokkot kaptunk mindketten.
-          Elhiszem. Rá sem merek nézni az internetre, mert biztosan ott is ez megy most. Ja, és tudod mi a jó még? Hogy lesz időnk a párkapcsolatra is. Vagy a leendő párkapcsolatra – mondta, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.
-          Mi-miről beszélsz itt összevissza? – kérdeztem, mert mintha célozgatott volna valamire.
-          Inkább hallgassátok meg az új dalunkat! Szia, Nadine! – mondta nevetve, és letette, én pedig csak meredtem a kezemben tartott készülékre.
-          Rám csapta a telefont! – fordultam Walsy felé, ő pedig jól kinevetett. Úgy tűnt, megkönnyebbült.
-          Fogadjuk meg a tanácsát, és nézzünk utána az új számuknak! – javasolta, és már az ölébe is húzta a laptopot, hogy megkeresse a számot.

Azután felcsendült a dal a mi drága fiúinktól, mi pedig a nyálunkat törölgetve, álmatagon vigyorogva fetrengtünk a kanapén, miközben teljes mértékben megfeledkeztünk róla, hogy pár perccel ezelőtt még dühöngtünk és szomorkodtunk. 

12 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Kedves Lily! :)
      nagyon köszönjük, örülünk, ha tetszett!
      Várunk vissza: Lyanna és Gin

      Törlés
  2. Vegre uj resz :3 barcsak minden nap uj resz lenne. Annyira imadom nadinet es walsyt... remelem elobb utobb de inkabb elobb osszejonnek a sracokkal. Olyan jo lenne. Bar egy kicsit feltekeny vahyok nadinera. Niall macko az enyem :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Marika! :)
      Nagyon édes vagy, iszonyatosan örülünk a kommentednek! :)
      Jó látni, hogy így drukkolsz a lányoknak, és hogy ennyire szereted a blogunkat.
      Várunk vissza a jövőhéten is: Lyanna és Gin

      Törlés
  3. Sziasztok!
    Louis :DDD Itt szakadok komolyan :DDDD Imádom, kis huncut. Na jó, megpróbálok összefüggően beszélni. Szóval...
    Szerintem Louis csak kifogásnak használta a képeket, hogy lássa Walsyt. Legalábbis remélem. Egyébként kis bipoláris félistenünk kicsit szemtelen, nem? :D
    Nadine-t meg tök meg tudom érteni. Jó, oké, hogy a fiúk megígérték, hogy visszajönnek, de én még mindig úgy vagyok vele, hogy ezt akkor hiszem el, ha már tényleg visszatértek... Na de mindegy :D
    Liam meg milyen tök ari :) Kapcsolattartókerítúmindenes <3
    Egyszóval remek lett, imádom ahogy írtok és amit csináltok :)
    Pusziii:
    Raqu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Raquel! :) :)
      Louis már csak ilyen... :D
      Azt, hogy mi volt ezzel a szándéka, talán csak ő maga tudja. Mindenesetre, Walsy is bizonyára örült, hogy láthatta őt. <3 Mert ki nem örülne neki? ;)
      Igen, Nad lelki válságával szerintem sokan osztozunk - sajnos, de reméljük, nincs okunk az aggodalomra.
      Köszönjük szépen a hozzászólásodat és a szép szavaidat! :) <3
      Puszilunk: Lyanna és Gin

      Törlés
  4. drága Írónők,
    imádtam ezt a részt is!! *-*
    valósággal csorgattam a nyálamat a billentyűzetre amikor Louis része következett. Olyan aranyos és tök perverz, csípem a figuráját, amit felépítgettetek a fejezetek során. Remélem hamar összejönnek Walsyval.
    Nadine bánatát megértem mert ébn is hasonlóan érzek, de reménykednünk kell benne hogy ez csak egy szünet, ahogyan ők mondták.
    izgatottan várom a folytatást, LT

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves LT! :)
      Nagyon örülünk, hogy ennyire tetszett ez a rész. Köszönjük a hozzászólást és a véleményt, mert nagyon sokat jelent nekünk! :)
      Louis figuráját igyekszünk valósághűen ábrázolni, de persze ki tudja, milyen ember lehet igazából.
      Szegény Nadine-t mindenki megérti, szerintem, elvégre, nagy port kavart a fiúk bejelentése. De a remény hal meg utoljára, ugyebár! :)
      Puszilunk: Lyanna és Gin

      Törlés
  5. Drága Írónők!
    Ez ismét egy csodásan sikerült rész!Nagyon kíváncsi vagyok már a folytatásra!Alig várom már a pénteket! :)
    Szép hétvégét!
    xx Meli

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Meli!:)
      Nagyon aranyos vagy, hogy írtál! :) Már nem kell sokat várni a jövőhétig, de azt garantáljuk, hogy izgalmas részek elé nézünk... :)
      Szép hétvégét neked is: Lyanna és Gin

      Törlés
  6. Imádtam. Egyszerűen imádtam. Mondtam már hogy imádtam. Na jó az egyértelműség kedvéért azért még egyszer leírom. Imádtam. Főleg a Louisos jelenetet, tipikus Tommo, naná hogy jobban tetszett neki Walsy bugyiban mint tréning gatyában :D Egy problémám van csak. Melyik számot hallgatják a csajok. Lehet direkt nem írtátok ki, de most akkor egy hétig ezen fogok kattogni. Alig várom a következő részt. Csak így tovább! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Zita! :)
      Nagyon örülünk, hogy írtál, annak pedig különösen, hogy ennyire tetszett ez a rész. Sokat jelent ez nekünk! <3
      Igen, Louis természetesen pasiból van, egyértelmű, hogy nem preferálja a tréning gatyát! :D
      Hm, hogy melyik számot? :D Ezzel nem volt konkrét tervünk, de gyanítom, a Perfectről van szó! ;)
      Várunk vissza jövőhéten is: Lyanna és Gin

      Törlés