2015. október 9., péntek

8. Nadine - Give a bit of hmm to me

Sziasztok, Drágák!
Először is ismételten, de annál hálásabban köszönjük a sok-sok kattintást és a feliratkozókat! Csodásak vagytok!
Ahogy a címből is adódik, ezúttal egy Nadine fejezetet olvashattok, és felbukkan Oliver is, akiről még csak szó volt eddig. Kíváncsian várjuk a véleményeteket! Hogy tetszik nektek Nadine karaktere? Na és Oliveré?
Kommentre fel, kellemes olvasást! :) 




A koncertet követő néhány napban a fellegek felett jártam. Éreztem, hogy ostobán viselkedem, akár egy őrült és naiv rajongólány… Mégsem tettem ellene semmit, úgy gondoltam, megérdemlem, hogy egy kicsit dagonyázzam ebben az egészben. Hogy miért is érdemeltem meg, azt nem tudom, de akkor így gondoltam. Egyszerűen csak jó volt ez az érzés, különlegesnek éreztem magam. Szándékosan nem gondoltam bele, hogy mekkorát koppanhatok a legvégén. Sőt, a bukás jóformán törvényszerű volt. De én nem tettem mást, csak lépten-nyomon felidéztem a koncertet, ami kétségkívül életem egyik legszebb és legszórakoztatóbb élményének bizonyult.
Több napon át Oliverhez sem volt kedvem, ami elég ritkán fordult elő. De nem akartam a frusztrációt, amit Niall gerjesztett bennem, vele levezetni, ilyen mélyre még én sem süllyedtem. S titkon reménykedtem, hogy a kis szőke esetleg randira hív, akkor pedig nem akartam valaki más ágyából odaesni. Az igazsághoz persze az is hozzátartozott, hogyha megláttam volna Olivert, akkor biztosan elgyengülök, és a karjaiba zuhanok. Igen, még mindig ilyen hatást gyakorolt rám, hiába fészkelődött Niall iránti vágyam és fokozott érdeklődésem a szívemben.
Szerencsére a héten adódott egy nehezebb zh nyelvészetből, ami sosem volt a legerősebb oldalam, így erre hivatkoztam, amikor Oliver újra és újra felhívott, és azon a szexi, mély hangján a telefonba duruzsolt. Persze tanulás helyett többnyire a One Direction számait hallgattam ábrándozva, felidézve a koncert élményeit. Ilyenkor rendszerint csak sóhajtoztam és álmodozva meredtem magam elé, miközben elképzeltem, hogy Niall csak nekem énekli a legszerelmesebb számaikat, miközben lágyan a szemembe néz, és... Tudom, tudom, rendkívül szánalmas voltam. És legnagyobb bánatomra Niall nem hívott randira, ahogyan Liam sem jelentkezett.
Mindenfelé kalandozó gondolataim ellenére a zh remekül sikerült – szerencsés alkat vagyok, egyszer-kétszer átolvasom az anyagot, és sikerül megjegyeznem, ebben persze az előadásokon való részvétel is sokat segít. Azt hiszem ahhoz, ami érdekel, jó eszem van. És a nyelvészet tulajdonképpen érdekel, még ha nem is minden ága.
A sikeresen megírt zh után szinte repdesve léptem ki az egyetemről, angyali mosollyal nyitottam ki a pöttyös esernyőmet, és úgy döntöttem, akkor is eszem egy fagyit, ha már október eleje van, ennek megfelelően pedig egyre gyakrabban borús és hideg az idő. De ilyen apróságok nem állhattak az utamba.
Előhúztam a táskámból a telefonomat, majd reménykedve pillantottam rá a kijelzőre, ahogy mostanában szokásommá vált. Walsy üzent még a zh előtt, és sok sikert kívánt, de ezen kívül nem keresett más. Kissé elszontyolodtam, miközben hálás választ pötyögtem barátnőmnek. Titkon nagyon vártam, hogy Liam megkeres Walsyt vagy engem, hogy elhívjon valahová bennünket. Nem kicsit aggódtam amiatt, hogy talán a koncert volt az utolsó köszönet tőle, és ezzel vége is. Hisz miért állna érdekében Liamnek vagy bármelyiküknek, hogy minket hívogassanak? Még akkor is, ha a koncert után nagyon jól mulattunk együtt… Akkora dolgot nem tettünk végül is, hogy ezért hetekig keresniük kelljen a kegyeinket. Az egyszerű jófejségért nem jár emlékplakett, ez lenne a minimum. Eddig is elkényeztettek minket azzal, hogy részt vehettünk ingyen és bérmentve a koncerten, és utána még hajnalig velük lehettünk.
Persze megtehettem volna, hogy én írok Liamnek egy üzenetet, de ezt az ötletet elvetettem magamban újra és újra, és sejtettem, sőt, tudtam, hogy Walsy is ellenezné. Elvégre a One Directionről volt szó. Valahogy nem éreztem magam eléggé valakinek ahhoz, hogy csak úgy elhívogassam őket bárhová. Még véletlenül sem akartam, hogy úgy tűnjön, rájuk tapadunk, esetleg zsarolni akarjuk őket. Helyesebbnek tűnt tehát megvárni, míg ők keresnek.
Felsóhajtottam, és máris éreztem, hogy vánszorgok az esőben, az ernyőt túl nehéznek éreztem, energikus lépteim már csak a múltból integettek felém. Ennyit a jókedvről? Nem, azt nem hagyhattam. Elvégre most írtam meg életem zhját, nem fogja kedvemet szegni egy el nem küldött üzenet!
Dacosan kihúztam magam, és beviharzottam a kedvenc cukrászdámba, ahol rengetegféle fagyi és süti várta gusztusosan elrendezve, hogy a hozzám hasonló haspókok befalják őket. Miközben kikértem egy kétgombócos fagyikelyhet vaníliaöntettel és csokis minyont, ami a kedvencem volt, és sosem hagytam ki, ha cukrászdában jártam, eltűnődtem rajta, hogy milyen jól mulatnék most Niallel. Hiszen ő is akkora sütiszörny, mint én. Biztos a mennyekben érezné magát itt, és rengeteget nevetnénk, miközben közösen válogatunk a cukorbombák földjén. Esetleg megkínálnánk egymást az édességekből, a saját villánkról adagolva a falatot, de erre még csak gondolni sem akartam, mert már a lehetőségtől is ficánkolt a szívem, hogy együtt sütizek vele.
Szomorkásan fizettem. Így van ez: mikor felébredek az ábrándjaimból, akkor csalódottság fog el. Pedig én magam találom ki az egészet, annyi lenne a megoldás, hogy egyszerűen nem szövögetek efféle álmokat, mint egy szorgos pók.
Felkaptam a tálcát, amire a finomságokat pakolta a kedves eladóhölgy, majd az egyik kis asztalhoz lavíroztam, és lehuppantam. Mélázva merültem el a csoki és eperfagyi hűsítő ízében, amikor valaki felém lépett, eltakarva a kellemesen meleg fényt árasztó lámpa világát. Felpillantottam, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Oliver volt az. Valamiért nem lepett meg. A Niallel kapcsolatos kételyek és álmok dacára nagyon megörültem neki.
-          Csatlakozhatnék ehhez a szép, vörös perzsacicához egy kis nyalakodásra? – vigyorgott rám ellenállhatatlanul, én pedig hálát adtam a sorsnak, hogy ülök, lehet ugyanis, hogy ettől a mosolytól összeestem volna.
Ez remek. Úgy tűnt, tudok még szánalmasabb is lenni. Új után fájt a fogam, de még nem tettem túl magam teljesen az exemen sem. Ki tudott volna kiigazodni rajtam? Nem ártott volna egy kis pszichoterápia Dr. Hannibal Lecternél… Mindenkinek szívességet tett volna, ha a kezelés végén megeszi a májamat, és finom Chiantit iszik hozzá.
Beteges gondolataim ellenére felmosolyogtam Oliverre, és bólintottam, hogy foglaljon csak helyet. Ő odaült mellém, majd letette a tányérját. Krémest kért, mint mindig. Néhányszor már rólam is lenyalogatta a finomságot, én pedig elvörösödtem az emlékre. Oliver vigyorából ítélve pedig neki is éppen ugyanez jutott eszébe. Megfogta a kezem és a szájához húzta, aztán finoman megcsókolta a bőrt. Beleborzongtam.
-        Szóval… Ha ezt megettük, kérhetnék elvitelre egy-két krémest, és folytathatnánk nálam a bulit – húzogatta a szemöldökét, mire kitört belőlem a nevetés, ő pedig csatlakozott hozzám. Jó volt hallgatni. 
-          Inkább azt áruld el, hogy honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdeztem.
-        Hm, ez egy hosszú história – sóhajtott színpadiasan, miközben még mindig simogatta és puszilgatta a kezem –, de annyit beszéltél erről a zhról és arról, hogy mennyit tanulsz, hogy biztos voltam benne, hogy jól sikerül, ha pedig ügyes vagy, általában itt jutalmazod meg magad. 
-          Ez lenyűgöző, Mr. Holmes – vigyorogtam.
-        Tudom. Mivel rám parancsoltál, hogy olvassam el az összes regényt és novellát a témában, és még az új sorozatot is megnéztük, ezért sajnos profibb lettem Sherlocknál is – bólogatott hamisan mosolyogva.
Imádta velem éreztetni, hogy mennyi mindent megtesz a kedvemért – pontosabban mindenre őszintén kíváncsi, ami engem érdekel. Nekem pedig ettől önkéntelenül is hevesebben vert a szívem. Hiába szakítottunk, még mindig ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben, olyan valaki, aki képes elviselni a mindenféle rajongásomat és rigolyámat, sőt, még érdeklődik is iránta és részt is vesz benne. Talán ezért nem tudtam tőle elszakadni. Mert én voltam a világának közepe. Mert ő volt az első szerelmem, akivel közösen terveztük a jövőt. Abba pedig egyikünk sem tudott még beletörődni, hogy ez meghiúsulni látszik.
-     Most megfogtál – mondtam, aztán nem bírtam tovább: közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam telt és finom ízű ajkát.
Hiába nem éreztem már teljesen ugyanazt iránta, amit régen, mikor még egy pár voltunk, de a csókja még mindig megszédített. Még mindig el tudta érni, hogy vele akarjak lenni. Még mindig fel tudta idézni bennem az első csókunkat a jégkorcsolyapályán, nem sokkal karácsony előtt.
Eltelt pár perc, mire el tudtam szakadni a szájától, ami még a fagyimnál is jobban ízlett. Pedig nem vagyok híve a nyilvános helyen történő nyalakodásnak, főleg nem akkor, ha étteremről vagy cukrászdáról van szó. Nem szeretem, ha falakodó párok elveszik az étvágyam, és ugyanígy én sem szerettem másokkal kitolni ilyen módon. De most nem érdekelt.
-          Szóval nem véletlenül jártam erre. Reméltem, hogy itt leszel – mondta Oliver, miközben a homlokomnak támasztotta a sajátját.
-          Te is hiányoztál nekem, Telivér – motyogtam, és szórakozottan beletúrtam a hajába.
Imádtam a bongyori fürtjeit. Néha sötétbarnának látszott, máskor viszont, ha rásütött a nap, vöröses színben játszott. Régebben sokszor beszélgettünk arról, vajon a gyerekeink öröklik-e valamelyikünk haját. Állítólag a vörös hajú szülőknek nem lesz vörös a gyereke, legfeljebb az unokája, de Oliver mindig azt mondta, hogy szívesen megvárja velem, hogy népes családunk melyik tagja örökli majd a fürtjeimet. Én pedig reméltem, hogy a göndör haja visszaköszön majd a gyerekeink fején – elvégre a bongyoriság nem kötődik a génekhez. Legalábbis azt hiszem. Hát igen, itt tartottunk pár hónappal ezelőtt…
Felnevetett a néven, amin szólítottam, lehelete csiklandozta az orromat. Ezt a bolond becenevet még a kapcsolatunk elején találtam ki, meglehetősen ittas állapotban. Oliver akkor látott először részegnek, de állítólag csak még jobban belém szeretett, ahogy a nyakában lógtam, és kuncogva az én egyetlen Telivéremnek becézgettem. Még egy kis költeményt is rögtönöztem, Olivér, a telivér címmel. Nincs hozzáfűznivalóm, a mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy mi ütött akkor belém. De a becenevet gyakran húztuk elő. Néha egész intim helyzetben is. Oliverre meglehetősen izgató hatással bírt valamely rejtélyes okból.
Megsimogatta a hajam, vékony, hosszú és szép ujjaival súrolva a fejbőrömet is, amitől kirázott a hideg. Aztán mosolyogva elvált tőlem, de nem távolodott el túlságosan. Pár pillanatig némán ettünk, aztán rákérdezett, hogy mi újság. Túlságosan bonyolult lett volna elmesélni Louis megtalálását és az ezt övező mizériát, úgyhogy csak a következményt meséltem el neki.
-    Képzeld, Walsyval One Direction koncerten voltunk a múltkor, mégpedig az egyik bandatag személyes meghívására! – büszkélkedtem csillogó szemekkel.
Oliver nem túl kedvesen kinevetett, de látva az arcomat gyorsan visszakozott, miközben a legártatlanabb kiskutyatekintetét villantotta rám. Ezzel általában meglágyította a szívemet.
-          Bocs, bocs… De nem vagytok kicsit túlkorosak már ahhoz az együtteshez? – A legutolsó szót olyan hangsúllyal mondta, amiből világosan érződött, hogy nem tartja túl sokra a fiúkat.
-     Hé, te most a korommal élcelődsz? Még csak huszonegy leszek! – sápítoztam, direkt elterelve a figyelmet felháborodásom valódi okáról. 
Fájt, hogy Oliver ezt gondolja a bandáról, de nem lepett meg. Azon túl azonban, hogy rosszul esett, furcsamód meg is könnyebbültem. Ki akartam sajátítani Walsynak és magamnak életünknek ezt a szeletét. Nem akartam, hogy bármelyikünk volt vagy jelenlegi pasija behatóbban ismerje a történetet. És persze azt, ami a sztoriból kerekedhet. Úgyhogy durcás arcot vágtam, mire Oliver elnézően adott egy csókot. Mindig tudta, mikor hisztizek komolyan, és mikor elegendő hozzá egy puszi, hogy megnyugodjak.
-          Ne haragudj. Jól szórakoztál?
-          Igen, szuper volt! – lelkendeztem újult vidámsággal, amit ragyogó mosolyom jelzett.
-          És hogy értetted, hogy az egyik tag hívott el titeket? Miért? – ráncolta a homlokát.
Hát igen, ez Oliver. Valódi Sherlock Holmes, nem kellett sokat tanulnia a detektívtől. Imád elemezni, minden apró részletre figyel, főleg, ha rólam van szó. Talán nem véletlen, hogy pszichológusként dolgozik.
-          Ez hosszú történet, és nagy szerepet játszik benne a véletlen. De hálából tette. Meghívtak a buli után egy koktélra is – vonogattam a vállam, mintha valóban ennyi lett volna.
-        És nem mozdult rád valamelyik kis nyálgép? Vagy valaki más a koncerten? Bár biztos csak tinilányok voltak ott – merengett, én pedig belebokszoltam a vállába.
-          Hé! Nem nyálgépek, és nem mozdultak rám. És két vadbarom ránk akart mászni, de egy lovagias srác megmentett minket – bólogattam, Oliver szemében pedig rögtön féltékenység csillant.
-       Nem tudom, kit akarnék szétverni, azokat, akik megtámadtak, vagy aki megmentett – tűnődött, mire kissé bűntudatosan elmosolyodtam, és közelebb húzódtam hozzá.
Meglehetősen féltékeny típus volt még most is, ahogyan én is. Érdekes, mert okunk soha nem volt rá. Egyikünk sem adott okot a gyanúra. Persze a vak is láthatta, milyen jó pasi Oliver, ő pedig állandóan hangoztatta, hogy szerinte én vagyok a világ legszebb nője. De egyikünkre sem mozdult rá senki, míg együtt voltunk. Vagy ha igen, megfelelően tudtuk kezelni a problémát. Talán a felesleges féltékenykedési is közrejátszott abban, hogy végül szakítottunk.
Ismét loptam tőle egy csókot, mire a dühös ráncok kisimultak a homlokán, és hamarosan teljesen megfeledkezett erről a témáról. Ennek pedig örültem. Hiszen nem volt jelentősége, győzködtem magam. Aidan nem hívott, és talán nem is fog. Nagyon jóképű és kedves fiú volt, de rá kellett jönnöm, hogy a hálán kívül más érzést nem váltott ki belőlem. A nem létező kapcsolatról Niallel pedig ügyesen eltereltem a figyelmet. A sajátomat is.
Nem kevés bűntudat gyötört, miközben kézen fogtam Olivert, és a lakása felé indultunk, de szentül megfogadtam magamban, hogy hamarosan véget vetek ennek. Nem bánthatom őt tovább, magamat sem csaphatom be. Itt volt az ideje, hogy mindketten továbblépjünk, ehhez pedig el kellett szakadnunk a másiktól. Így hát, miközben Oliver mohón húzta le a ruháimat, és gyakorlott nyelvével mindenemen végigsiklott, elhatároztam, hogy lassan, de biztosan szoktatom magam a gondolathoz, hogy igazából is szakítani fogunk… Hamarosan. 

10 megjegyzés:

  1. Sziasztok!

    Mégcsak nemrég iratkoztam fel,de a blogotokat máris imádom!Annyira jó maga a történet és a karaktereket is kedvelem.Egyik kedvencem.Nagyon jól írtok.Ez a rész is csodás lett,nagyon várom a folytatást.Szép hétvégét,és jó napokat péntekig.
    xoxo Meli

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága Meli!

      Köszönjük, hogy feliratkoztál, üdvözlünk itt, és reméljük, a történet végéig velünk maradsz majd! :)
      Nagyon köszönjük a dicséretet, kedves tőled :)
      A folytatás egy hét múlva érkezik, méghozzá egy vegyes fejezettel, amiben már a fiúk is felbukkannak, ennyit elárulhatok ;)
      Szép hétvégét, várunk vissza, puszi:
      Gin és Lyanna

      Törlés
  2. Kedves írónők!
    Nagyon, nagyon, nagyon és NAGYON jó lett (ismét) ez a rész. Említettem már, hogy nagyon jó? :) *---*
    Oliver cukinak tűnik, és mivel láttam a GoT-ot, ezért joggal mondhatom, hogy elfogultan meg is kedveltem őt. Persze a helyzet, ahogy megismertük az nem túl rózsás, mert hát valljuk be elég gáz, hogy Nadine az exével jár össze. Nem is kellett volna szakítaniuk, ha már ígyis úgyis ágyban kötnek ki, de mindegy. Majd remélhetőleg tovább lépnek, éa nem ragdnak ebben az állapotban.
    Várom a folytatást, szép hétvégét kívánok mindkettőtöknek: Sasha

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sasha!

      Köszönjük szépen a kedves szavaidat, nagyon boldoggá tesz minket, hogy ennyire szereted a történetet!
      Örülök, hogy megkedvelted Olivert - ő nagyon fontos személy Nadine életében, ezért szerettem volna szerethető karakternek megalkotni, örülök,ha sikerült :) Így van, ez egy gáz és nehéz helyzet, majd meglátjátok, mi lesz a vége a dolgoknak.
      Szép hétvégét kívánunk neked mi is, visszavárunk, puszi:
      Gin és Lyanna

      Törlés
  3. Sziasztok!
    Nos, gratulálok a részhez, ismét fantasztikus lett! A Koncert utáni extázist abszolút meg tudom érteni, én is így voltam vele :D Oliver meg szerintem cuki :))) Érdekelni fog, hogy mikor tudnak egymástól "elszakadni", mert tapasztalataim szerint ez nem szokott egyszerűen menni, na meg arra is, hogy Aidennek vagy Niallnak mennyi köze lesz hozzá :))
    Egy szóval remek rész lett, várom a következőt!
    Puszi:
    Raquel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága Raquel!

      Köszönjük a kedves szavaidat! :)
      Igen, miközben írtam, én magam is be voltam zsongva - mintha ott lettem volna én is a koncerten, úgyhogy abszolút a szívemből jött Nadine zsongása :D
      Örülök, hogy cukinak tartod Olivert, bevallom, én is nagyon kedvelem őt :) Megígérhetem, hogy a nem túl távoli jövőben kiderül, miként alakul Nadine és Oliver sorsa, valóban nem egyszerű a helyzetük, de talán el tudnak majd szakadni egymástól.
      Várunk vissza, puszi:
      Gin és Lyanna

      Törlés
    2. Sziasztok!
      Gratulálni szeretnék, nagyon jó és igényes a blogotok. Még csak pár napja kezdtem el olvasni, de elnyerte a tetszésemet ( amihez mondjuk Louis szerepe is közrejátszik) pedig ezt nagyon ritkán mondom. Így tovább és hozzátok minél hamarabb az új részt ;)

      Törlés
    3. Drága Zita!

      Köszönjük szépen a kedves szavaidat, sokat jelent nekünk, hogy írtál, s hogy így tetszik :)
      Ígérjük, egyre több Louis is szerepel majd a történetben :) Visszavárunk, puszil:
      Gin és Lyanna

      Törlés
  4. Hamarosan szakítunk...
    Mennyire is hamarosan?! :‘) )))
    Nagyon szuper lett várom a kövit ^^ <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Cino!

      Majd meglátod, mennyire hamarosan és mi történik majd ;)
      Köszönjük a dicséreted, visszavárunk!
      Puszi: Lyanna és Gin

      Törlés