2015. augusztus 19., szerda

1. Nadine és Walsy - Jég dupla whiskeyvel

Sziasztok!
Először is őrült hála és köszönet az új feliratkozóknak, hogy megtiszteltek minket bizalmukkal, és olvasókká váltak! *.* Ez nagyon sokat jelent nekünk, igyekszünk a lehető legjobbat kihozni magunkból. 
Ahogy ígértük, itt is az első fejezet :) Azt remélem, hogy kárpótolunk titeket a kissé rövid prológusért, ez a fejezet ugyanis 3700 szó lett, jócskán meghaladtuk tehát a saját magunk által kijelölt részhosszt, de sebaj, inkább több legyen, mint kevesebb, nem igaz? 
Felbukkannak főszereplőink, Nadine és Walsy, nagyon kíváncsiak vagyunk rá, hogy tetszik majd nektek a két leányzó. 
Jó szórakozást, és várjuk szeretettel a véleményeteket! :)

***



/Nadine szemszöge/
Azon a napon, amikor a történetünk kezdődik, éppen hihetetlen kedvtelenséggel készülődtem egy buliba, amire az egyik egyetemi csoporttársam kötelezett. Nem vagyok partiarc, szökőévente egyszer sikerül rávenni egy nagyobb volumenű ereszd el a hajamra, és Maddie úgy döntött, az ma van. Maddie úgy gondolja, most kell kibuliznunk magunkat, tanárként ugyanis nem lesz már olyan menő, és különben is, mi van, ha összefutunk a diákokkal a szórakozóhelyen? Van benne igazság, de én akkor is jobban preferálom a könyvek társaságát, nem félek attól, hogy azt érzem majd, nem éltem ki magam. A kívülállók szemével unalmasnak tűnő életem számomra nagyon is érdekes és izgalmas. De ezúttal félre kellett tennem aktuális olvasmányomat, az Anna Kareninát – amiből nem mellesleg a szakdolgozatomat is írom –, és Oliver vacsorameghívását is le kellett mondanom.
Szűk farmert húztam és egy csinos, piros felsőt, de ennél többre nem voltam hajlandó. Már a telitalpú cipőt is túlzásnak éreztem, de Maddie nagyon szigorú tud lenni az öltözködést illetően. A mindennapokban nem igazán érdekel a véleménye, már megszoktam, hogy a mindig magazinból kilépett lány szerint nem kell, hogy leríjon a ruháimról, hogy bölcsész vagyok. De ezen az estén nem akartam hallgatni a litániát, úgyhogy kibírtam a telitalpú – és egyébként meglepően kényelmes – cipőmet is. Copfba kötöttem vörös tincseimet, miután kissé hullámosabbá varázsoltam a fürtöket, azzal útra késznek nyilvánítottam magam. 
Walsy, a lakótársam és barátnőm éppen a város másik végében zenélt egy klubban, úgyhogy csak Whiskeytől, a golden retrieverétől köszönhettem el. Megpaskoltam szép fejét, és a biztonság kedvéért öntöttem a tálkájába vizet – ki tudja, mikor érnek haza bolondos gazdái. Az ajtóig kísért, amit mosolyogva nyugtáztam, aztán kissé fájó szívvel zártam be az ajtót. Valahogy jobban vonzott volna az olvasgatás és a rendelt kaja, na és a kutya hű társasága. De becsületemre legyen mondva, erőteljesen mantráztam magamban, hogy jól fogok mulatni, és ezzel egy időre letudva a bulizás. 
A lapos talpú cipőkhöz szokott lábam kicsit lassabban tipegett, de szerencsére a szórakozóhely nem volt messze, egy megállót kellett utaznom a metróval. Felöltöttem a legszebb mosolyomat, úgy löktem be az ajtót. Sötét volt, hangzavar és dohánybűz, de legalább a nyolcvanas évek slágerei szóltak, amiért rajongtam, úgyhogy kicsit nagyobb kedvvel indultam a többiek felé. Ott ültek mindannyian az egyik boxban, és önkéntelenül jobb lett a hangulatom. Bírtam őket. Talán mégsem lesz rossz annyira ez az este.
A többi irodalmár és nyelvész, vagyis a leendő tanárok, akikkel a mindennapjaim java részét töltöm, már igencsak jókedvűek voltak, pedig nem érkezhettek sokkal előbb nálam. Vigyorogva csatlakoztam, de csak módjával. Gyűlöltem a másnaposságot, noha csak egyszer volt benne részem, de az egy életre elvette a kedvem a mértéktelen röviditalozástól.
Próbáltunk beszélgetni, de a többi vendég és a zene elnyomta a hangunkat, úgyhogy többnyire csak ittunk és egymás fülébe ordítozva, tőmondatokban közöltük, amit akartunk. Ebből adódott pár félreértés, de annál jobb kedvünk kerekedett, és hamarosan a mi röhögésünktől zengett a hely. Végül Willnek, a csoport nagy ötletgazdájának ismét remek terv ugrott be: tánc! Mivel szökőévente egyszer bulizom, belefért, úgyhogy nevetve vonaglottunk a Total eclipse of the heartra, ami az egyik kedvencem.
Hamarosan elfogyott az italom, úgyhogy odasétáltam a pulthoz, hogy kérjek még egyet. Az egyik bárszéken egy korombelinek tűnő fiú ült a pultra könyökölve. Ezerfelé álló hajából és üveges, véreres tekintetéből láthattam, hogy már igencsak felöntött a garatra. Jókedvűre ittam magam, úgyhogy megfordult a fejemben, hogy meglengetem a tenyeremet próbaképp a szeme előtt, csak, hogy lássam, pislog-e, de végül elvetettem a gonosz ötletet. Szegény srácnak elég lesz szörnyű fejfájásra ébredni holnap, nem fokozom még én is a kínjait. Így hát nem törődtem vele tovább, visszamentem a vodkanarancsommal együtt a többiekhez. Tovább táncoltunk és vihorásztunk, nemsokára azonban éreztem, hogy rezeg a farzsebem – bizonyára ismét Oliver hív.
Felsóhajtottam. Elnézést kértem a többiektől, akik persze nem állhatták meg néhány csípős beszólás és kurjongatás nélkül, sejtve, hogy kivel akarok beszélni – Walsyhoz hasonlóan ők is ismerték a szánalmas kis történetem. Hisz nem egyszer voltak szemtanúi, amint Oliver az egyetem előtt vár, vagy az előadások alatt is smsekkel bombáz. Beintettem nekik ártatlan vigyorral az arcomon, aztán kimentem a szórakozóhely mögötti sikátorba, hogy beszéljek az exemmel, akivel öt hónapja szakítottunk, és négy hónapja járunk össze erre-arra. Nem is akartam gondolni erre, csak szánalmasnak éreztem magam tőle. Nézeteim szerint csak egy lúzer jár szexrandikra a volt barátjával, egy olyan alak, aki képtelen felszedni valaki mást. Szép kis bemutatkozás.
Már tárcsáztam Olivert, amikor félreismerhetetlen hangokat hallottam a sikátor túlsó végéből: valaki öklendezett, majd undok loccsanás hallatszott. Elfintorodtam, miközben haboztam. Elbizonytalanodtam – tényleg szükségem van rá, hogy egy hányó csövest pátyolgassak? −, ám győzött bennem a segíteni vágyás, amit Walsy fejlesztett ki bennem ilyen mélyen. Óvatosan elindultam a sikátor túlvégébe, miközben átkoztam magam. Gyengeségem miatt közeledem egy kétes kinézetű csöves felé ahelyett, hogy odabent vonaglanék egy jó Aerosmith számra.
Fájdalmasan hamar megtettem a tíz lépést a sikátor összefirkált faláig. A pultnál látott fiú volt az – megismertem jellegzetes, kócos haja miatt, pedig ezúttal csak a tarkóját láthattam. A szeméttel teleszórt földön térdelt, és átölelte az egyik jókora kukát, amivel a gyomortartalmát ajándékozta meg. Nyögdécseléséből ítélve dögrováson lehetett. Semmi kétség, megsajnáltam. Elhagyatottnak tűnt és meglehetősen lecsúszottnak, semmiképp sem veszélyesnek.
-          Hé, élsz még? – léptem mellé, és megérintettem a vállát, ehhez egy kézbe kellett fognom a telefonom és az üveg vizemet.
Hülye kérdés volt, én is éreztem, de legalább a gondoskodó irgalmas nővér hangnem sikerült. Én biztosan elfogadtam volna a saját segítségemet. A fiú csak motyogott valamit, amiből semmit sem értettem, aztán ismét öklendezett. Ismét elfintorodtam, ugyanis ha valaki hányt mellettem, akkor hajlamos voltam én is kidobni a rókabőrt, de ezúttal sikerült megállnom. Miután abbamaradt a roham, megfogtam a fiú vállát, és magam felé fordítottam, ettől a fenekére tottyant, de abban a pillanatban nem volt kedvem kinevetni. Az alkohol elpárolgott belőlem, csak segíteni akartam rajta. Végtelen szomorúságot és zavarodottságot láttam az arcán.
-          Figyelj, igyál egy kis vizet, jót fog tenni! – Lecsavartam a kupakot, és a szájához emeltem az üveget, ő pedig ivott pár kortyot, de a nagyja lefolyt az állára. – Szedd már össze magad! – kezdtem bedühödni, hiába vágott megbántott kiskutyaképet.
Mintha a fiú direkt hagyta volna el magát! Ha arra képes, hogy manipuláljon a rimánkodó kisállat arckifejezéssel, akkor inni is tudna!
Fogtam a vizespalackot, és a fiú arcába locsoltam a nagyját. Erre felprüszkölt, megrázta vizes üstökét, és bambán nézett rám. Szép szemei voltak, a szürkéskék egy bámulatos árnyalata, amilyet még sosem láttam. Látszott, hogy alaposan kifejlesztette már a pitiző tekintetet. Felsóhajtottam.
-          Meg tudod mondani, hol laksz? Beteszlek egy taxiba. Vagy a nevedet? 
A fiú azonban nem tudott felelni, csak kinyitotta-becsukta vékony vonalú ajkát, felvillantva kissé befelé álló, de szép, fehér fogait. De csak értelmetlen szófoszlányok reppentek fel a szájáról. Pech. Mit tehettem volna? Oliver teljesen kiment a fejemből, különben sem hívhattam oda őt csak úgy. Nehogy már az exem segítségére szoruljak! Felnőtt, felelősségteljes nő vagyok, vészhelyzetek esetén is hidegvérű! Áh, nem érdekes.
Nem hagyhattam egyedül a fiút, és ahogy láttam, nem volt vele senki. De nem nagyon akaródzott továbbra is ott ácsorognom mellette a bűzös és homályos sikátorban. Először arra gondoltam, kórházba viszem, de rögvest el is vetettem az ötletet. Hisz magánál van, nem fogadnák be éjszakára csak azért, mert sokat ivott.
Hirtelen megjelent a képzeletbeli villanykörte a fejem felett. Megvan a fődíjat érő ötlet! Előfordult már, hogy Walsy hazahozott egy-egy sérült állatot, így biztos nem bánja majd, hogy ez az elesett fiú nálunk tölti az éjszakát a kanapén. Sőt, talán még meg is veregeti a vállam, hogy ilyen jó tanítványa vagyok.
-          Na, gyere, elviszlek hozzánk! De ha valami begőzölt csöves vagy, jól vigyázz, mert a vérebünk széttép, mielőtt megkéselhetnél minket! – csevegtem, miközben a fiú hóna alá nyúltam, és felsegítettem.
Mit ne mondjak, nem volt túl könnyű, de elboldogultam valahogy. A fiú úgy tíz centivel lehetett magasabb nálam, nem nőtt túl nagyra, de én határozottan pici vagyok, és nem tiltakozott. Átölelte a vállam mindkét karjával, mint egy kisfiú, de becsületére legyen mondva, látszott rajta, hogy igyekszik megállni a lábán. 
Taxiért telefonáltam, és hálás voltam, hogy alig pár percet kellett a szórakozóhely előtt ácsorognom a fiúval, aki csak néha nyögött fel, egyébként néma maradt. A fejemre hajtotta a fejét, amit nem bántam, hiszen egészen kellemes illata volt, dacára a rengeteg alkoholnak és a hányásnak. Ebben a békés pozitúrában vártuk az autót, mint az ezeréves cimborák.
 Besegítettem a kocsiba, aztán bemondtam a címem, és írtam egy smst Maddie-nek, hogy el kellett jönnöm, de ne aggódjon, egyben vagyok. Olivernek is küldtem egy üzenetet, hogy jól vagyok, de majd reggel beszélünk. Csak három szomorú és egy síró hangulatjelet küldött válaszul, én pedig felnevettem. Útitársam a vállamra hajtott fejjel szundikált, de legalább nem rondította össze a taxi hátsó ülését.  
Ahogy az autó fékezett a házunk előtt, felriadt, és nagyokat pislogott, de nem szegült ellen, amikor magam után húztam, ennek pedig kifejezetten örültem, hisz nem tudtam volna felvonszolni a lépcsőn, ha ő nem akarja.
A házba érve lassan vánszorogtunk fel az emeletre, én pedig folyamatosan hátra-hátralestem, de a portásunk nem mutatkozott. Nem állhatta a huligán kinézetű fiatalokat, biztosan kidobta volna a védencemet. De elértük a lépcsőfordulót, ezzel megúsztuk a fejmosást.
Halkan nyitottam be a lakásba, és ráparancsoltam Whiskeyre, hogy hallgasson. A kutya alaposan megszaglászta a fiút, aki nem adta jelét, hogy észlelte volna, hogy egy állat ismerkedik vele. A kanapéhoz kísértem Whiskey lelkes asszisztálása mellett, és ő engedelmesen eldőlt. Hoztam egy takarót, ráterítettem, a feje alá benyomtam egy párnát, és a biztonság kedvéért odakészítettem a felmosóvödröt is – nem lett volna túl nagy kedvem takarítani utána. Megszállt a szentlélek, mert még egy pohár vizet és egy levél fejfájás-csillapítót is odatettem a dohányzóasztalra. Szüksége lesz rá reggel. Máris behunyta a szemét, és hangosan szuszogva elaludt. Álmában úgy nézett ki, akár egy ártatlan kisfiú, nem pedig mint egy lecsúszott fiatalember.
-          Jó éjt, idegen! Whiskey majd őrzi az álmod, és ne feledd, nem olyan cuki, mint amilyennek látszik! – vigyorogtam, azzal magára hagytam.

*

/Walsy szemszöge/
Biztosan ismerős az az érzés, amikor túlságosan sokat iszol egy szolid, klubos jótékonysági koncerten, aminek következtében másnap reggel – helyesbítek, kora hajnalban – imádkozol azért, hogy épkézláb eljuss a mosdóig. Igen, velem is éppen ez volt akkor a helyzet.
Nyöszörögve bújtam ki a takaróm alól, mire csupasz lábaimat megcsapta a hideg, hajnali fuvallat. Megborzongtam. Gyűlöltem korán kelni, de jelen esetben magától pattantak ki a szemeim, mert már nem bírtam elviselni a fejemben tomboló, erős fájdalmat. Hiába, a másnaposság szörnyen kutya dolog tud lenni. Utólag belegondolva, az az utolsó három kör vodka már nem kellett volna.
Alvás alatt a szépen megmunkált, tölgyfából készült kis éjjeliszekrényen tartottam mindig a mobilomat - szerencsére erről a megszokásról ittasan sem feledkeztem el. Egyik kezemmel hanyag mozdulattal nyúltam érte, hogy megnézhessem, mennyi az idő ilyenkor. Elborzadva vettem tudomásul, hogy alig múlt el négy óra. Abban a pillanatban legszívesebben földhöz vágtam volna a telefont, de két okból nem eshetett volna baja: egyrészt, mivel köztudott, hogy a Nokiák nagyon jól bírják a gyűrődést, másrészt pedig a bézs színű, rojtos padlószőnyegem biztosította volna neki a puhára esést. Éppen ezért úgy döntöttem, bosszúmat későbbre hagyom, s jelenleg arra koncentrálok, hogy a fal mellett tapogatózva kijussak a szobámból.
Szerencsére kis helyiség volt, éppen csak a legszükségesebb bútorok fértek el benne - és az én hőn imádott gitárom -, így hamar elértem a széles tölgyfaajtómat, aminek kilincsét lenyomva már a nappaliban tudhattam magamat.
A mosdó Nadine szobája mellett volt, s az ajtaja éjszakánként nyitva állt, éppen a hasonló esetek miatt, mint az enyém. Fény ugyan ide sem szűrődött még be, ahhoz túlságosan korán volt, viszont a fehér falak, melyek közrefogták a szobát, halványan ugyan, de biztosították nekem a járást a saját lakásom vaksötét birodalmában.
Igyekeztem hangtalanul lépkedni barátnőm szobaajtaja előtt, elvégre senki sem szereti, ha hajnalok hajnalán felkelti a másnaposságtól szenvedő lakótársa. Már éppen elértem a fürdőszoba bejáratát, amikor fülemet mocorgó hangok ütötték meg. Whiskey nem lehetett, ezt tudtam, mert ő mindig a konyhában alszik a neki szánt kutyakosárban. Ijedten pördültem meg attól tartva, hogy betörő járkál a nappaliban. Szerencsére volt némi gyakorlatom az önvédelem terén, melyet előszeretettel alkalmaztam is másokon, amennyiben kellett, de azzal mondjuk nem számoltam, hogy az illetőnél esetleg valamiféle éles lőfegyver is lehet. Amint azonban a szobát pásztáztam - és lelki szemeim előtt elképzeltem a betörővel való leszámolásomat -, újra csönd telepedett rá. Semmi hang, ami meglepő volt.
A szemem már kellőképpen hozzászokott a sötéthez, ezért jobban ki tudtam venni a tárgyak alakját. A következő pillanatban a kanapén mozgásra lettem figyelmes. Úgy tűnt, mintha valaki aludna rajta. Talán Nadine az? Mennyit kellett innia ahhoz, hogy ne legyen képes megtenni még plusz négy lépést a szobájáig?
Lassan közelebb sétáltam, hogy megnézzem, jól érzi-e magát. Ha kint töltötte az éjszakát, biztosan nyomós oka lehet rá. A háttámlát megkerülve leguggoltam a halkan szuszogó barátnőm elé, de rögtön hátra is ugrottam ijedtemben. Az alvó személy ugyanis nem Nadine volt, hanem… Louis Tomlinson?! Lehetséges ez? A sötétség ellenére így is látni véltem arca jellegzetes vonásait, vékony ajkait, borostáját, s kusza haját, mely a párna miatt még kócosabb volt, mint amilyennek egyébként tűnt. Egy vékony pléddel volt betakarva, és látszólag az igazak álmát aludta. Noha egész közel hajolva erős alkoholszagot véltem felfedezni rajta, férfias dezodorjának illata nagy részben elnyomta azt. Akkor jutott eszembe, hova is indultam eredetileg.
Magamban mosolyogva lépdeltem újból a fürdő felé, ugyanis annak az esélye, hogy a One Direction egyik énekese az éjszaka közepén itt fekszik a mi kanapénkon, egyenlő volt a nullával. Biztos voltam benne, hogy még mindig be vagyok rúgva, s elértem azt a fázist, amikor már hallucinálok tőle.
A mosdókagylóhoz érve megengedtem a vizet, hogy a hideg folyadékot a kezemre, majd az arcomra folyassam. Meglehetősen jól esett sajgó fejemnek ez a kis felfrissülés, így, miután megtörölköztem, visszasiettem a szobámba anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna a kanapé iránya felé. Nem akartam magamat újra emlékeztetni arra, mennyire szétcsaphattam magamat az este folyamán.
Az ágyamba dőlve viszonylag hamar sikerült visszaaludnom, s mikor újra felébredtem - immár véglegesen -, a Nap sugarai várakozóan csúsztak be a szobámba félig lehúzott redőnyöm alól. Igen, ez az előnye egy keleti fekvésű lakásnak.
Nyújtózkodva tápászkodtam fel, s léptem a tolóajtós szekrényem elé, hogy előhalásszak valami tűrhető öltözéket magamnak. Egy percen belül már kedvenc szűk farmeremben és méregzöld, rövid ujjú pólómban álltam, melynek dekoltázsa enyhén kivágott volt – noha túl sokat nem mutatott, ugyanis még húszéves koromra is a B-s melltartók világában ragadtam meg. A nappaliba lépve szemeimet rögtön a kanapéra szegeztem, azonban az üresen állt szokott helyén. Halkan felnevettem. Hát persze, hogy csak hallucináltam az éjjel! Ez most már teljesen nyilvánvaló volt számomra.
- Walsy! – A konyhából hirtelen Nadine bukkant fel, kezében fakanállal. Őt az izgatott Whiskey követte, aki, amint észrevett, hozzám szaladt, hogy bezsebeljen tőlem néhány paskolgatást.
- Jó reggelt, Nad! – mosolyogtam rá álmos tekintettel. Ő bizonyára sokkal jobb állapotban volt nálam: dús, vörös haja copfba kötve követte fejének minden egyes mozdulatát, élénk, barna szemei fölött festett szempillákkal meredt rám. Én ehhez képest kócos üstökkel, bizonyára kialvatlan tekintettel állhattam a szoba közepén, akár egy rakás szerencsétlenség.
- Rántottát csinálok, ha elkészültél, gyere enni! – intett kedvesen a fakanállal a kezében, majd gyors mozdulattal el is tűnt a nappalit és a konyhát összekötő, tágas boltív túloldalán.
Sóhajtva mentem a fürdőszobába, ahol a tükörbe nézve szinte megriadtam a saját látványomtól. Szétálló, kusza, barna tincsek a hajam helyén, fáradt, karikás szemek, nyúzott arc, sápadt bőr – alapvetően is elég fehér színem van, de a mostani látványom valahogyan egész életemben üldözni fog, azt hiszem. Így hát azonnal kefét ragadtam, megfésülködtem, s miután hajpántot csúsztattam a fejemre, megmosakodtam. A szemem alatti problémást részt némi korrektor segítségével sikerült elfednem, s úgy éreztem, máris két szintet emelkedett az önbizalmam a külsőmet illetően.
Szokásos reggeli tevékenységeim elvégzése után azonnal a konyhába siettem, hogy éhségemet csillapíthassam a Nadine által készített isteni tojásrántotta segítségével. Miközben reggeliztünk, megkérdezte tőlem, hogy sikerült a tegnap esti jótékonysági koncert – amin egyébként azért léptem fel, hogy némi pénzt szerezzünk egy közeli árvaház számára. Nos, sikerült elég csinos összegre szert tennünk, amit aztán át is adtunk az intézmény vezetőjének, persze, amikor még józan állapotban voltunk.
- Hű, az valami fergeteges volt! – emlékeztem vissza. – Legalábbis ez rémlik, de tudod, volt egy pillanat, amikor elkezdtünk inni, és onnantól kezdve… - próbáltam megmagyarázni neki a helyzetet, de pontosan tudta, mire gondolok.
- … képszakadás? – kérdezte nevetve, mire bólintottam, s szedtem még egy adag tojást a kiürülni látszó tányéromra.
- És te? Jót buliztál a szaktársaiddal? – érdeklődtem udvariasan, mert általában nem szerettem magamról beszélni. Visszahúzódóbb személyiségemnek köszönhetően azt preferáltam, ha inkább másnak kell megszólalnia helyettem, én addig is energiát gyűjtöttem arra az esetre, ha kénytelen lennék mégis beszélni valamiről.
- Hát, az eleje jól indult, bár voltak előítéleteim a hely népszerűségét illetően – kezdett bele a mondókájába, miközben felálltam, hogy kávét töltsek magamnak. Rossz szokás, de hiába, máshogyan nem tudok teljesen kiszabadulni a másnaposság okozta károk alól. – A zene végül is nem volt rossz, rengeteget táncoltunk. Akkor éreztem, hogy kezd őrülten jó hangulat kerekedni, és ezt természetesen az a pár pohárka ital fokozta, amit Will rendelt nekünk. – Ezt hallva elmosolyodtam. Nadine alapból csacsogós típus, hát még amikor felönt a garatra! Alig lehet befogni a száját. – Aztán Oliver hívott telefonon… - jelentette ki ide nem illően, mire majdnem kicsúszott a kezeim közül kedvenc rénszarvasos bögrém. Mivel csak majdnem, ezért nem kaptam szívinfarktust, viszont mondandóján így is kissé meglepődtem.
- Oliver? Meddig fog még téged zargatni? – emeltem a plafonra a tekintetemet, s újfent kényelembe helyeztem magamat a radiátorunkhoz közel eső széken.
- Nem ez a lényeg! – intett le egy mozdulattal. – Szóval, éppen kimentem az utcára, hogy felvegyem a mobilomat, amikor meghallottam, hogy valaki öklendezik a sikátorban – folytatta tegnapi történetét. A hányás gondolatára elfintorodtam, s alaposan meghúztam a kávémat, hogy orvosolja pillanatnyi rosszullétemet. – Először azt hittem, valami rozzant csöves, de fiatalnak nézett ki. Hiába kérdezgettem, kicsoda ő és hol lakik, nem tudott egy értelmes mondatot sem kinyögni, ezért hívtam egy taxit, és hazahoztam – itt egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, mert bekapott a szájába egy falat rántottát. Miután lenyelte, izgatottan mesélte tovább a sztorit: - Mivel rám is ragadt valami a jótékonykodó személyiségedből, megengedtem neki, hogy a kanapén aludjon. Szerencsére nem hányt össze semmit, és volt olyan jó fej, hogy pénzt is hagyott itt nekünk, szóval azt, hogy hajléktalan, rögtön ki is zárhatjuk – nevetett mondandója végén, én pedig hüledezve néztem rá. 
Nem, az nem lehet! Ha minden igaz, amit Nad az előbb mondott, akkor Louis Tomlinson valóban itt feküdt a nappalinkban az éjszaka kellős közepén, és nem csak beképzeltem a dolgot. Remegő kezekkel tettem le a már kiürült kávésbögrémet az asztalra, s ajkamba harapva meredtem a virágmintás abroszra. Szótlanságom a barátnőmnek is feltűnhetett, mert egy rövid idő után átnyúlva az asztalon meglengette előttem egyik kezét. 
- Föld hívja Walsyt, jelentkezz! – szólongatott, de alig jutott el a tudatomig, amit mond. Még mindig az előbbi sokkos állapotomban ültem a helyemen, s nem akartam elhinni, hogy ekkora pechem van. A One Direction egyik legjobb énekese a kanapénkon töltötte az éjszakát! Mindezt persze nem tudtam elhinni abban a pillanatban, hiszen eléggé levert állapotban voltam. Pedig ha én hülye nem alszom vissza, talán még beszélgethettem is volna vele, amikor magához tér. Elvégre, nem mindennap adódik ilyen alkalom, s ha mégis, az bizonyára nem lesz visszatérő.
- Én idióta vadbarom! – csaptam a homlokomra. Nad furcsálló tekintetével találkoztam, amikor végre felemeltem a fejemet, hogy a morzsás terítőn kívül más is a látóterembe kerülhessen.
- Valami baj van? – kérdezte együttérző hangon. Laza mozdulattal eltolta maga elől üres tányérját, hogy rákönyökölhessen az asztalra, s fürkésző szemével engem vizslathasson.
- Hajnalban kimentem a mosdóba, hogy felfrissítsem magamat egy kicsit, és észrevettem, hogy valaki van a nappaliban rajtam kívül. Először azt hittem, egy betörő ólálkodik a lakásban, de aztán feltűnt, hogy a kanapénkon fekszik valaki – idéztem fel a pár órája történt esetet, barátnőm pedig figyelmesen hallgatta, mintha kedvenc szappanoperájának lekésett epizódjáról számolnék be éppen. – Nadine, felismertem őt! Te hazahoztad magaddal Louis Tomlinsont! – fakadtam ki végül, mely abban nyilvánult meg, hogy megrökönyödve pislogtam lakótársamra, miközben tehetetlenül széttártam a karjaimat – már úgyis mindegy, nem forgathatom vissza az idő kerekeit.
- Kit? – Nad értetlenül méregetett, s valószínű nem igazán fogta fel, mennyire súlyosan veszteséges helyzetbe hozott engem.
- A One Direction egyik énekesét! – világosítottam fel, reakciója pedig csupán egy döbbent pillantás, és egy „Ó!” volt. Várakozón néztem rá, hátha ezen kívül még kinyög végre valamit, de nem tette. A csöndet így nekem kellett megtörnöm. – Te jó ég, mekkora idióták vagyunk! – csóváltam meg a fejemet világfájdalmas arccal. Úgy éreztem magamat, mint akinek egy világa omlott össze éppen. Louis Tomlinson egy karnyújtásnyira volt tőlem, és mire feleszmélek, mi marad meg belőle? Egy halvány emlékkép és pár szaros papírpénz. 
- Hé, én miért is vagyok az? – Nadine felháborodva hátradőlt a székében, s karba tett kezekkel próbálta felvenni tipikus „Mi bajod van? Ha így nézel rám, leütlek!” pózát.
- Először is, mert nem ismerted fel. Ez volt az első hibád – emeltem fel hüvelykujjamat szemmagasságban. – A második az elsőből kifolyólag az, hogy nem keltettél fel a hírrel, hogy Louis a kanapénkon csövezik az éjjel – nyújtottam ki mutatóujjamat is. – Végül pedig az, hogy nem ébredtél fel korábban, hogy marasztald őt – harmadik ujjaim is csatlakozott két társához, mely a barátnőm durcás horkanását eredményezte.
- Elnézésedet kérem, legközelebb minden alkalommal felkeltelek, ha egy szakadt hajléktalannak látszó, részeg alakot fel akarok hozni a lakásba! – csapott két kezével az asztalra, majd azokra támaszkodva felállt, hogy elmosogasson. Én magára hagytam őt, s úgy döntöttem, inkább megsétáltatom Whiskeyt a közeli parkban.
Valójában nem haragudtam rá, és ezt ő is tudta. Már elég régóta ismertük egymást, gyakorlatilag óvoda óta elválaszthatatlan legjobb barátnők voltunk. Ha akadtak is hasonló „lényegtelen” kis összezörrenéseink, általában ő volt az, aki hamarabb felkapta a vizet, de pár perc kirohanás után legtöbbször sikerült is megnyugodnia. Én más voltam. Ha valaki komolyan magára haragít, hosszú ideig elutasítom a bocsánat kérését, bármennyire is töri magát miatta. Ezért hát nem is tudom, melyikünk a könnyebb eset kettőnk közül. A forrófejű és hirtelen haragú Nad, vagy a hallgatag, nehezen megbocsátó Walsy.
Valószínűleg egyikünk viselkedése sem ideális, de mit lehet tenni ellene? Mindenkinek vannak hibái, senki sem tökéletes, és a többi közhely. Aki viszont szeret és melletted áll úgy is, hogy ismeri az igazi énedet, felbecsülhetetlen értek – nekem kettő is megadatott ebből a kincsből: Nadine és Whiskey.
Miközben kutyám oldalán kiléptem az épület régi, kétszárnyú ajtaján keresztül London egyik nyüzsgő utcájára, visszakalandoztak a gondolataim Louishoz. Tény, hogy nagyon szerettem volna legalább beszélni vele – és az igazság az, hogyha hamarabb felébredek, egy közös fotó nélkül nem engedem kilépni a küszöbön −, de ami történt, megtörtént, és ezért nem hibáztathatok senkit. Legfeljebb magamat, amiért nem hittem a szememnek, viszont semmi esetre sem Nadine-t. Szerencsétlen nem tehet róla, hogy nem képes felismerni a világ legnépszerűbb fiúbandájának egyik énekesét… Nem, á, dehogy, egy cseppnyi szemrehányás sem tükröződik most az arcvonásaimon! Miért is gondoljátok?
Mialatt Whiskeyt néztem, ahogyan farkát csóválva, izgatottan megáll megszaglászni minden szemeteskukát, bárgyú módon elmosolyodtam. Nad egyszerűen ilyen, de az égvilágon semmiért nem változtatnám meg. A legjobb barátnőm, és úgy szeretem, ahogy van. Dilisen, forrófejűen, szerencsétlenül. Éppen ezért ha hazaérem, első dolgom lesz kiengesztelni őt az egyik kedvenc csokijával – amit egyébként a hűtőben tartok eldugva egy méretes jégakku mögött. Remélem, ez idáig még nem vetette rá magát…

11 megjegyzés:

  1. Hű! Ez valóban elég terjedelmesre sikerült. :D Egyébként klasszul írtok, és érdekes a történet! Csak így tovább. ;)
    Puszi: Manó

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, picit meglódultunk így az elején :D De később maradunk majd a 2500 szónál. :)
      Köszönjük szépen, örülünk, ha így gondolod.
      Puszi, drága: M. Gin

      Törlés
  2. Hm! Nagyon jol megírtátok a részt, hosszú lett és érdekes.
    Várom a következőt, csak így tovább!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük szépen a kommentet és a véleményedet egyaránt! :) Igyekeztünk egy jó kezdést összehozni, ami a többség tetszését elnyerheti. Remélem, később sem okozunk csalódást! :)
      Puszi: M. Gin

      Törlés
  3. Sziasztok!
    Szerintem ez egy agyon jó blog kezdete,
    Alig várom a folytatást
    Csak így tovább csajszik :) ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Cino:)
      Nagyon szépen köszönjük a hozzászólást és a bizalmadat is egyaránt! :)
      M. Gin

      Törlés
  4. Sziasztok, lányok! :)

    Nagy 1D-s bloghiányban és az egyik legkedvesebb barátnőm ajánlásával jutottam el idáig. Egyszuszra végigfutottam a prológuson és ezen a hosszú fejezeten. Gördülékenyen írtok, és viccesen is! :) Faltam a sorokat.

    Végig azt hittem, hogy a srác, aki így kicsapta magát, az Niall, aztán meglepődtem, hogy mégsem, de jó is így, legalább már itt ért egy meglepetés ^^

    Eddigiek alapján nagyon korrekt, egyben van a blogotok, gratulálok hozzá! :)

    Ha adhatok egy pici tanácsot, akkor kiemelnék két dolgot, amitől sokkal "élőbb" lesz majd az írásotok: az egyik például a fejezet elején a buli leírása. Bár nagyon élveztem, van egy másik módszer, amivel nem csak elmesélni lehet a sztorit, hanem megmutatni is. Például szó esik poénokról, amivel szívatták egymást, de nem tudjuk, milyen poénok, vagy milyen párbeszéd hangzott el közöttük... Ezeket bátran mutassátok meg, és párbeszédezzétek a szöveget! Nagyon jót fog tenni neki ^^

    A másik pedig, hogyha igék elé nem tesztek annyi jelzőt. Konkrét példa a szövegből most nem jut eszembe, de olyanokra gondolok, mint rosszallóan, dühösen, kétkedően, és az összes jelző. Ige előtt "csúnya" úgymond, úgyhogy ha tehetitek, válasszatok olyan igét már alapból, ami kifejezi a jelző jelentését is! Érthető, mire gondolok? :D Tehát a rosszallóan rázta a fejét helyett tökéletes, hogy "kétkedett." Egyszerűbb, szebb forma, pörgősebb is.

    Remélem, nem veszitek rossz néven, nem annak szántam ^^

    Megyek is tovább, hallani fogtok még rólam ;)

    Puszi,
    N.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága! :)

      Először is, nagyon szépen köszönjük a kommentedet, és ezer puszi annak a barátnődnek is, aki a blogunkat ajánlotta. Igazán jól estek a kedves szavaid, feldobták a napunkat! :)
      A tanácsokat is nagyon köszönjük, igyekszünk megfogadni őket. Hálásak vagyunk érte, hisz igaz, jól esik, ha az emberek azt írják neked, hogy hű, de jó a blog, folytasd, stb, de az ilyen javaslatok még inkább segítenek bennünket abban, hogy fejlődhessünk.
      Várunk vissza: Lyanna és Gin

      Törlés
  5. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  6. Én még csak most kezdtem el olvasni és nagyon-nagyon tetszik!
    Amúgy Louis a kedvencem a One Direction-ból... <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Emma!
      Nagyon örülünk, hogy rátaláltál a blogra, és elnyerte a tetszésed!
      Reméljük, még sokáig velünk maradsz!
      Lyanna és Gin

      Törlés